A zenekar ötlete 1996 januárjában pattant ki Vitaly Belobritsky fejéből, és alapította meg Vyborgban, nem írom le a mozgalmas történetüket, hiszen csak azt olvashatnátok, amit szinte mindig; kilépések-belépések, kiadó, fesztiválok, lehetőségek, jelen… amiről azonban mindenképpen szót kell ejtenem, hogy az anyag, amiről most olvashattok, valójában egy demó (kiadó által később album), mely eredetileg kazetta formátumban látott napvilágot. 2000 nyarán vették fel, s decemberben a Legacy nevezetű magazin a hónap demójaként értekezett róla. Elhallgatva ezt a változatos, kellemes dallamokkal operáló depresszív muzsikát a maga partravetett igényességével és mély szántásokkal az artériák mellett lélegző életképességével, azt kell, hogy mondjam, érteni vélem a kiemelt szerepét az azóta Szentpéterváron székelő zenekarnak.
A lemez hosszúsága ellenére egyáltalán nem unalmas, bár a szövegek a kliséket követve haladnak az öngyilkos konyhakések mészárszékre adagolt önmarcangoló dobozkáiba… mint hamu, mint rekviem, mint bánat… mint, mint, mint… Szerencsére a zene sokban kárpótolja a stílusok szokványos szöveg adta mércéit. Műfajilag melodikus dark metál kötetcímkét nyomták rá, ami egy kicsit sántít, én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy egy hihetetlenül változatos, ötletgazdag és sokszínű dallamos black metál. Az orosz zenei motívumok erős lenyomatai keresztül szántják ezt a 45 percet, tajtékkal, kínnal és szépséggel fertőzve meg a haldokló testet. A
Yearning Spirit hegedűs kezdése akár Muszorgszkij is lehetne, a ráépülő igényes szólok pedig már előre sejtetik, ez egy erős és érett anyag, ezen már csak políroz a lassan fel fejlődő kórus és a csattogó vágtázó dobok. Van egy kis progresszív, jammelő íze az egésznek, a vokál a mély hörgés és a varjú dombi károgás között váltakozik, mely az egész lemezt átöleli, néhol epikus beszéddel, és gothicus női aláfestéssel megtámogatva. A
The Mystery instrumentális, és totálisan a középkor hangulatát hozza vissza, a címadó dal, pedig egy depresszív és kifordult black metál szám, a
Evthanasiat hallgatva felidéződnek a réges-régi hosszú szeles téli éjszakák, s a régmúlt mesék és egykoron megtörténtek jelenjei, nagyon szépen építkező, hihetetlenül igényes nóta! A
My Personal Inferno totálisan lépegető középtempó, mely csak a végére ad némi sebességet (amúgy a vágta nem jellemző a bandára, inkább a lassú és középtempós dolgok ilyen-olyan variánsai). A
Burning Sunset egy újabb instrumentális tétel, remekül jammelgetve mutatja be mikre is képes az orosz föld ridegsége, ahogy a
Death is Not the End záródalban is érezni az impromizatív elemeket, néhol már jazzes érzésem támadt, bár egy kissé unalmassá lesz a végére.
Direkt nem hasonlítottam semmilyen zenekarhoz sem, mert bár amit művelnek az nem egyedi, mégsem hasonlít igazán semmihez, mivel túl összetett, a folkos részek miatt
Falkenbach,
Einherjer jutott eszembe (de nincs dallamos vokál), alapvetően van benne egy kis régi
Moonspell érzés, de aztán soha se teljesedik ki. Néhol régi
Cradle Of Filth,
Limbonic Art vagy
Diabolical Masquerade érzések is támadtak bennem itt-ott, de hangsúlyozom, mindezek a felsorolt csapatok csak részben őrzik meg a keretet, mint forma, a
Psylocybe Larvae súlyosan kibújik belőle-alóla feltűntetve az igényes megalkotás halál érintette szavát, mellyel az első másodperctől az utolsóig a sírba kísérik hithű hallgatóját.
10/ 9.5
