Psycroptic – Ob(servant)

“Technikás” death metál – ilyen ordenáré szar műfaji meghatározást sem hallottam még. Rendben-rendben, ugyanígy dühít a “post” prefixum a rock és a metal előtt. De komolyan, ki az a barom, aki ilyeneket kitalál-, a többi hülye meg mi a francért használja? Nem elég, ha egyszerűen csak progresszívnek nevezzük őket, esetleg modernnek, de azért még semmi nem lesz technikás, mert kimértebb és még inkább hasonlít a banda zenéje egy mészárszékhez, mint egy egyszerű henteshez. Mindenesetre én még mindig jobban kedvelem a klasszikusokat, mint az újabb trónkövetelőket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem ismerem el mondjuk a The Faceless, a Beneath The Massacre, vagy az Origin lemezeit (hirtelen ezek jutottak eszembe). Hozzácsaphatom még jelen írásom tárgyát, a Psycroptic-ot. A Tazmániából származó négyes ’99 óta osztja a számunkra a pofonokat, azzal a három (már négy) lemezzel, amik letépik az ember golyóit, jól.

Elkerülhetetlen ebben a helyzetben, hogy ne használjam a komp…azért sem fogom. Inkább azzal kezdem, hogy vannak együttesek, akikre lehet mosholni; tapétát szakítani; házat építeni; betont keverni; embert ölni – hát erre meg légkalapáccsal lehet utat javítani. Igazából arra hasonlítanak az Ob(Servant) nótái, mint mikor itt budán felülsz a 47-es villamosra. Tudjátok, az a jó öreg „agyrázkódást és gyomorbajt okozok fél óra múlva, illetve kurvára zakatolok és hangos vagyok” villanyos és csak a végállomáson, vagyis a Deák téren lesz vége az egésznek. A nagy különbség persze az, hogy a Psycroptic munkáját élvezni tudod, az előbb említett járművet pedig nem annyira. Előnyük abban rejlik, hogy a gonosz, érzéketlen és kimért riffek, meg az a sok duplázó tömkelege kristálytisztán szólal meg ezen a műanyag vackon, nevezzük CD-nek. Ennek eredményeként sokkal inkább hallgatóbarát a végeredmény, mint sok más kortárs ismerősük esetében. A tagok nagy valószínűséggel nagyon sok Death és Morbid Angel albumot is hallgattak, hisz nem egyszer köszön vissza mindkettőjük hatása. Játékuk kimért és pontos, ahogy az a nagy könyvben elő van írva és úgy hiszem, nem kell ecsetelnem a képességüket.

Valószínűleg korral (vagy évszakkal?) jár, de mostanában egyre kevésbé bírja a fejem a sok gyilkos témát. Mondjuk mindig is a középtempós „old-school death” híve voltam, ahol még a számok is rövidebbek, és számomra itt vérzik el egy csöppet a Psycroptic. Értem én, hogy nem mindig lehet 2-3 percbe elmondani, amit szeretnének, de mégis csak soknak érzem. Egy idő után tényleg megfájdulhat az ember feje, a záró opuszról meg már ne is beszéljünk a maga 8(!) percével. Annyira nem változatos, hogy ezt megengedjék maguknak, ennek ellenére nem fullad hamar unalomba.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=IHbu2xKP59A

Nos, úgy hiszem, hogy aki kíváncsi egy igényes és okosan kitervelt mészárlásra, annak meleg szívvel és a fentebb említett légkalapáccsal, szépen becsomagolva ajánlom. Hamarosan nálunk koncerteznek a The Black Dahlia Murder társaságában – véleményem szerint a Cephalic Carnage mellett az egyik legizgalmasabb zenekar lesz azon az estén, amikor a Dürer kertet a porig rombolják.