A wolfsburgi aprócska banda csakhamar Európa legismertebb és máig legkultikusabb thrash-death csapata lett. 86-ban alakultak, három demó után kijött az első kislemezük Misanthropy címmel, majd újabb vergődések és 88-ban végre megjelent az alapmű Golem. Ezt követte egy évvel rá a zajban fetrengő Urm The Mad, majd az építkezős Leviathan’s Desire (EP), és elértünk a legkomplexebb anyagukhoz, a 91-es A Shedding Of Skin-hez. A Protector lényege az agresszív thrash riffek keverése a death metál ércelésekkel, súlyos középtempói, s zajos dobjai adta egyéniségét a most szereplő lemezzel éppen a kidolgozottsága és letisztulsága végett vesztette el, ám nem pejoratívan! Az ezt követő 93-as The Heritage viszont már semmi újat nem mutat, semmit, ami a zenekarra jellemző lett volna, itt álltak bele a földbe és oszlottak is fel. Mivel kultikus csapatról van szó, így azóta jöttek ki válogatások és állandó kalóz CD-k (pl. én is a Golem-et hamisítványban szereztem be, végül megvettem LP-n, többe kerül az előállítása, mint amekorra haszon származhat belőle – tehát nincs kalóz, haha). Nem húznám az időt, hiszen a zenekar se sokáig intrózik, hamar viszi a macit a málnásba, és tapossa dzsemmé, haha.
Ezen a lemezen már csak három ember dolgozott együtt, de ebből semmi sem tűnik fel, az elejétől a végéig vastag és gyilkos anyag, hihetetlen jó megoldásokkal kápráztatja el a hallgatót és zenésztársaikat. Már a Leviathan’s Desire-ön (EP) se szerepelt a régi énekes Martin Missy (Ruins of Time, Psychomanthium, Inzest, Talion, Phidion) (vele a napokban készítettem interjút, melyet ITT olvaszhatsz) helyette Oliver Wiebel hörög-károg-ordít (ahogy bizonyos akkori kritikákban illették grizzly bear, haha), aki gitáron is erősíti a tagvesztett bandát (Ingrain, Heritage).A basszust a kezdetek óta dörmögtető Ede Belichmeier játssza (az egyetlen arc, akinek nem volt más zenekara, haha) és Michael Hasse a dobos, aki a demós időszakokban még énekelt is a bandában, és szintén őstag. Ő csak a Death Attack-ben vokálozott mellette, sajnos (vagy szerencsére) a szégyenfolt The Heritage-n már nem szerepelt (bár az 93-as), 94-ben heroin túladagolásban hunyt el.
Az igencsak hosszúra sikerült bevezető és biográfia után (higgyétek el, szükség volt erre, hiszen a múlt csak akkor dicső jelen, ha ismerjük és tudjuk a betöltött szerepét), egy rövid lemezismertetőt kaptok, kárpótlásként a letölthető lemezzel a cikk végén… szóval az
Intro kellemesen indít, madárcsicsergés, lágy hangok, ami borongós és nyomasztó légyzümmögéssel teli képpé vált, elég csak egy pillantást vetni a borítóra. A
Mortuary Nightmare-rel kezdődik meg a sulykoló és elsöprő thrash-death zúzda, fogós témákkal, és hihetetlen jó váltásokkal, itt érezni egy kis korai
Kreator-t, ahogy a címadó dal hajaz a 94-es
Cannibal Corpse –
The Bleeding lemezére (kár, hogy amiről olvasol, az 91-es). A lemez egyik leglassabb dala, remek refrénnel és fogós tamokkal megpakolva, a középtempóból szépen építkezve, ezzel ellentétben a
Face Fear kezdése is már embertelen pakolás, mely csak 1 perc után lassul be, itt érezni leginkább a thrash vonalat, majd egy gyors és energikus kiállás és tovább dübörög ez az organikus gyűlölet. Az ezt követő
Retribution In Darkness is egy tipikus
Protector-féle thrash-death dal, leállással, vágtával, kínzó szólókkal, és erős lábdobokkal, rengeteg dzsi-dzsi megoldással, amire a
Doomed To Failure is épít, mely a lassú és a nagyon lassú között lavírozik váltakozva; súlyosan, s mégis monotonnak tűnően, akár egy hatalmas falióra, úgy ketyeg, olykor kiakad és elszabadul az őrület… haha. A
Thy Will Be Done építkezései a korai
Assassin-t és az
Atrophy-t jutatták eszembe, de sokkal mélyebb és gyilkosabb pengéket forgatnak kezükbe a wolfsburgi srácok. A
Whom Gods Destroy, ami leginkább azokat az érzéseket keltik bennem, melyet a
Golem-en felcsendülnek, persze itt már sokkal fejlettebbek, technikásabbak, és 1:32-től egy mély és lehangoló, cápa-szerű dzsi-dzsivel örvendeztetik meg a jó népet, melyből eszméletlen jól építkeznek tovább egy feelinges refrénnel karöltve. Az ezt követő
Necropolis egy rövidke instrumentális szépség, sípoló gitárral, visszhangokkal és felemelő hatással, hogy aztán a
Tantalus a sárga földig taposhasson. Fogós lassú, vezeklő thrash-death nóta, kegyetlen jó és mégis egyszerű megoldásokkal körbeírva a mezsgyéket, amiket a német brigád munkásságuk alatt feltépkedett, kitágított. A
Death Comes Soon amolyan zúzda dal, régi
Slayeres szólókkal, nem várat magára sokat a
Unleashed Terror, mely amilyen lassan indul be a középtempóból, olyan feszes hurkot képez gyilkos ritmusaival és riffjeivel…
Toward Destruction, pedig egy bonusz dal, ami csak a CD-re került rá, LP-ről lemaradt (játékidő) újabb mészárszék, de semmi extrát nem mutatnak, amolyan bonusz…
…a végeredményen azonban semmit sem ront, ez egy maximálisan jó korong, mely nagyon helyén van zeneileg, hangulat és kultikusság szempontjából azonban messzemenően nem képes árnyékolni a
Golem középkorias őrületének éteri fényességét.
10/ 10 (egy szelet a múltból, emlékezés, időzés 16 év távlatából!)
—
És ahogy ígértem az elején, a lemez a Chokingon death metál blogspot jóvoltából…
Upload
Rapidshare
