President Evil – Hell In A Box

Biztos mind emlékeztek a Grimm-testvérek által írt "Brémai muzsikusok" című mesére, amiben négy főhősünk (Szamár, a szamár; Fogdmeg, a kutya; Tarajos, a kakas és Bajszos, a macska) kiűzi tolvajtanyájukből a gonosz zsiványokat, ezáltal bebizonyítva hogy az állatok is túljárhatnak az emberek eszén. Jelen esetben a mi brémai muzsikusaink öten vannak, és ha a hallgatóságot nem is űzik ki a lakásból a második albumként datált Hell In A Box-szal, attól még okozhat néhány meglepetést mindenkinek, aki vevő a rock 'n roll, a heavy/thrash metal, és a stoner/doom elegyére.

A srácok két éve megjelent debütalbuma, a "The Trash ´n´Roll Asshole Show" is a fentebb említett elegy vonzáskörzetében íródott, ami egyrészt azért tekinthető üdvös dolognak, hiszen már az első lemezen igyekeztek egy sajátos hangzásvilággal megnyerni maguknak a hallgatóságot. Ha cinikusan viszonyulunk jelen kiadványhoz, akkor rámondhatnánk, hogy stagnálást éreztet az itt hallható 11 tételes nótacsokor, ám ez így teljességében nem igaz; hiszen az előző albumhoz viszonyítva sokkal nagyobb teret kaptak a stoneres groove-témák, valamint a szőröstökű riffek, ezáltal háttérbe szorítva a thrashes témákat, melyek mostmár csak felpörgetések képében nyilvánulnak meg. A punkos odamondogatások azonban megmaradtak, és még mindig több szerzemény gerincéül szolgálnak; ennek mintapéldája a lemezt felvezető négyszámos kislemez címadója is, a The Return Of The Speed Cowboys, aminek bérelt helye lesz a koncertprogramokban. De ugyanígy kiemelendő a hardcore hatásokban, és nem kevés Avenged Sevenfold utánérzésben bővelkedő Viva La Muerta, a gonosz és szikár nyitótémával felvértezett White Fire, a "legsztónerebb" One Brain Army, valamint a King Asshole (mekkora húzás van már benne!), netán a hat perc feletti játékidővel rendelkező, erős Zeke és Entombed hatásokat egyaránt felmutató Bring Out Your Dead, melyben hosszával ellentétesen végig groovy pörgetések dominálnak. Az Andy Classen által maszterelt korong hangzása túl tiszta, szteril a stoner hangzásvilágához mérten, ám ez nem vesz le a lemez értékeiből; és ha eddig a prókat említettem, most jöjjenek a kontrák, melyek közül az első helyen még mindig Johnny Holze monoton és erőltetett hangszíne áll. Csak egy pici életet kéne belevinnie a produkcióba, és mindjárt magasabb szintet képviselnének. A második helyen az újfent ötlettelen borítóterv áll, ami habár szorosan kötődik az első lemez koncepciójához, én azért nem tennék ki a kirakatba.

A President Evil előtt még hosszú az út, de a debütalbum fényében kifejezetten örülök a stoner/doom hatások térhódításának, és kíváncsian várom a folytatást. Szívesen megnézném, hogy élőben mit produkálnak a srácok, ám ha mi magyarok viszonyítási alapul vesszük, hogy van egy Chief Rebel Angelünk is, akkor akár felejtősnek is minősülhet ez a brémai kvartett. Pedig tényleg nem (lenne) rossz amit csinálnak, csak még zöldülűek ahhoz, amit a feladat megkívánna. Majd az idő eldönti, mindenesetre ha a CD dobozában ennyi az összes pokol amit itt kapunk, akkor akár megváltást is jelenhet egy bűnös léleknek a halál.

Külcsín és Design: 10/5. (egyszerű, sematikus vektorok)
/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/7. (tiszta és éles, talán túlzottan is)
Teljesítmény: 10/7,5. (az egyéniség megvan, csak még kiforratlan)
Dalszövegek: 10/7. (rákenról)

10/7,17.