pozvakowski. – microtron

A Magyar Rádió munkatársa által felfedezett zenekar az évek során olyan zenekarokkal léphetett fel, mint a japán Mono, vagy a korábban a Neurosisszal is együttműködő Jarboe, ami elég erősen árulkodik a zeneiség szintjéről is: jómagam ezt a győri zenekart is azon művészek közé sorolom, akik a lehető legmagasabb szinten sajátították el az önkifejezést. Ebben nemcsak a vetítések, valamint a vizuális megoldások játszanak szerepet, hanem az is, ahogyan előadják elképzeléseiket.

A pozvakowski. az egyik legorganikusabb és legemberközelibb formáció, amit ismerek. Zenéjük az állandó, és vissza nem térő változtásokon alapszik, mint akárcsak a múló idő is. S ahogy nincs két ugyanolyan érzés, ugyanolyan pillantás vagy érintés, itt sincs két ugyanolyan hangszín, ugyanolyan váltás vagy disszonancia. Érzéki, és törékeny zene ez, melyben önmagára lelhet minden gondolkodó ember, hiszen csakúgy, mint az életben, itt sincs adott, és kiszámítható ritmus vagy ütem. Az állandó változások visznek előre minden egyes kiadványt, egy utaztató aurába burkolva. Az ember becsukja a szemét, és csak hagyja, hogy vigyék a hullámok, és mindez csak hömpölyög, halad, de a végén eljut céljához.

A zenekar eddigi két lemezén, a 2002-es kiadású Sinuson, valamint a 2004-es Transistoron is szemügyre vehettünk egy, a felszín alatt meghúzódó feszültséget. Ez sosem borított a zene hangulatára sem pozitív, sem negatív fátylat, mindenesetre egy felkavaró érzetet társít az erősen benyomás alapú tételekre. És függetlenül attól, hogy ez egy gondolatszülő zene, mégsem hangulatfüggő; bármikor elő lehet venni. Főleg most, hogy 2007-ben, immáron egy kiadó szárnyai alatt megjelenhetett a harmadik nagylemez, mely minden korábbinál spontánabb, és talán agresszívebb is, a maga nemében.

Mint azt a digipack borítón meghúzódó hullámok közötti távolság,- valamint vastagság és iránybeli különbségek is sejtetik, a korongon a feltörő feszültség uralkodik, s mint fentebb is hangsúlyoztam, ez nem jelent negatív ráhatást a közel 40 perces albumra. A microtron egy utazás, nem konkrét helyszínre; hanem csak és kizárólag a gondolataid között. Nem ad útmutatást, sem megoldást, csak minden egyes elérni kívánt célhoz egy lépéssel közelebb emel, ám ezt inkább csak a hallgatás közben érti meg az ember. Dobalapokkal és fel-felerősödő samplerekkel, valamint a háttérben megbújó hullámzó dallamokkal indul a jasa, melyből sodró gitárdallamok indulnak útjukra a fejedben. Hipnotizáló témakompozíció ez, melynek örvénye magábazár, és nem hagy kijutni. Több tételben is előfordulnak narrátori bevágásokra emlékeztető dialógok,- esetenként monológok, melyek csakúgy mint a francia Microfilm esetén, kifejezetten emelik a hangulatot.

Dallamfoszlányokból és hanghullámokból, valamint egy kíméletlen matekos témázással indul a tjn, melynek kereteiben továbbra is folytatódik a jasa által elindított hangulatáramlás; ebben oroszlánszerepet vállal mind a vastag cinjáték, mind az örvényő gitártémák, hogy a fentebb említett bevágásokról ne is beszéljünk. Ebből az egyensúlyi nyugalomból indulnak el a tester első pengetései. A finom gitárfutamok, és az azt kísérő hangszeres megoldások emelkedett hangulatot biztosítanak a szerzeménynek, ám nem teljes hosszában, hiszen itt is fellelhető egyfajta kontraszt, melyet a pszichedelikus megoldások magukba folytanak. És a tétel az első hangjától az utolsóig csak továbbvisz a hallgató kis újtán, melyet a szerzemény végi keményebb, matekos alapok újfent kiforgatnak. A Sinuson az egyik szerzeményt track6-nak keresztelték, ennek az átvitt értelemben vett folytatásaként is felfogható a track7; s míg a 2002-es dalban a finom témázgatásokat egy jazzes futam zárta le, jelen esetben sincs sok eltérés a mentalitást illetően. Hömpölygő, fel-felerősödő jazzes gitárdallamok követik egymást, néhol villantva egy-egy dallamot, míg a háttérben kibontakozó zajok hol teljesen eltűnnek, hol felerősödnek, kirúgva ezzel a nyeregből a gitár dominanciáját, ám ez csak egy lezárt intervallumban érvényesül.

A bifocal kísérleti zajképleteiben és visszhangzó pengetéseiben is a pszichedelia uralkodik, az album elején érvényesülő idézőjeles agresszió már tovatűnt, és egy kietlen, szabad térben áramlanak a hanghullámok… Hihetnénk ezt a felületes hallgatás során, ám az első pillanatokra emlékeztető jazzes káosz-kitörések jelennek meg itt is (mint arra már volt példa a Sinuson is), de túlnyomórészt jelen esetben is finomságok uralkodnak, melyek a dal végére szinte teljesen eltűnnek. Újfent örvénylés veszi kezdetét, mely talán a kiadvány legsúlyosabb momentuma is egyben. A korongot lezáró, közel tíz percre rúgó slalom mintegy ketrecként is értelmezhető, hiszen a felkavaró gitárfutamok, és a visszhangzó dallamok nem kapnak akkora kitörési lehetőséget, mint a kiadvány korábbi momentumai során. Hátborzongató pengetések követik egymást, melyek ugyanakkora feszültségről tesznek tanúbizonyságot, mint ahogyan azt már korábban megszokhattuk, ám ezek mégsem robbannak akkorát mint ahogyan elvárnánk (leszámítva a dal közepétől érvényesülő dobcentrikus témakompozíciókat, de itt sem ugyanaz az érzet lép életbe, mint azt megelőzően), ami nem is baj; hiszen így egy folyamatos levezetésnek lehetünk fültanúi. A dal hosszabb időre elcsendesedik, s mikor már a hallgató megnyugszik, még váratlanul felszólal egy elrejtett, filmzenébe illő, hullámzó minőségű dalocska, s ezzel a microtron végetér.

Nagyon vártam a pozvakowski. új albumát, s nem is csalódtam, bár álmaimban sem mertem volna remélni, hogy az eddig is érvényesülő feszültség és energia ekkora távlatokban is képes lesz megnyilvánulni. Az álmodozás az élet megrontója, a microtron hallgatása pedig a megédesítője. Amióta megkaptam a lemezt, nem tudom kivenni a lejátszóból, egyszerűen hallgattatja magát, hiszen minden lejátszás során újabb és újabb finomságokkal találkozhatsz rajta; holnap pedig a Vittulában esedékes a korong rendhagyó, emelkedett hangulatú bemutató-koncertje, így aki teheti, menjen el. Mint azt február tájékán mondtam, az év magyar keményzenei albuma címet nálam a Gire szerezte meg; ám a – szigorúan jó értelemben vett – legművészibb, s egyben legértékesebb kiadványt a pozvakowski. tette le az asztalra, mert az önkifejezés úgy szép, ha arra van fogékony közönség. Aki kíváncsi egy maximálisan emberi, és izgalmas lemezre, mely az első pillantától az utolsóig igényes, annak kötelező tudomást vennie ezekről a győri fiatalokról és munkásságukról. De ez a zene nem mindenkié. A gondolkodó emberé. És talán ezért ilyen szűk táborban ismert a zenekar kis hazánkban…? Nem hinném, hogy ez a kérdés válaszért ordítana.

10/10.