Power Trip – Manifest Decimation

2008 óta van velünk ez a brigád, és azóta két EP-vel leptek meg minket, amelyekrl mindent elmond, hogy az egyiken van egy Prong feldolgozás. Bizony, a Power Trip nagyon messzire nyúl vissza, ha a hatásokat kell keresni, és amint később kiderül, ez egy nagyon jó döntés volt. Ezek a srácok azt a fajta hardcore-t játsszák, ami már nem feltétlenül hardcore, legalábbis elég nehéz megmondani, mivel a háromakkordos acsarkodás helyett olyan ordas témákkal támadnak, amit a korai Exodus, vagy a Venom is megirigyelne – és ez a Manifest Decimation esetében totálisan szó szerint értendő. Itt elsőosztályú rifforgia zajlik harmincöt percen át, és hiába hardcore a játék neve, a dalok 4 perc körül mozognak. Ez elég nehéz falattá teszi a korongot, de megéri megrágni jó sokszor, mert tényleg olyan anyag ez, amihez foghatót nem hallani manapság, pedig a thrash másodvirágzását éli (vagyis inkább élte), és a crossoveres hangzások is eléggé felkapottak. Ráadásul itt a megszólalással is erőteljesen rásegítenek az oldschool érzésre, brutálisan be vannak visszhangosítva a gitárok. Blake Ibanez és Nick Stewart gitárosok nevét pedig már el is lehet kezdeni tanulni, mert könnyen lehet, hogy sokat fogunk még róluk hallani.

Az a helyzet, hogy a Manifest Decimation dalai egyenként nagyon működnek. Ki lehetne ezt fejteni, de nem érdemes, mert mindnek ugyanaz az erőssége: iszonyat gyilkos témák. Valahogy viszont egészében mégsem tud annyira nagyot ütni az album, és sanszos, hogy ez a hangzásnak köszönhető. Mert bár az kétségtelen, hogy igazi pokoltüzes hangulatot adnak a tételeknek pláne a rövid átkötésekkel együtt, és ez elvileg egy hatalmas piros pont kéne hogy legyen. Ám a helyzet sajna nem ilyen rózsás, ugyanis az elmosódottság a lemez nagy részén azt eredményezi, hogy képtelenség rá fél percnél tovább odafigyelni. Ha ide hoznak egy Kreator vagy Exodus-féle csúcshangzáast, akkor semmi gond, mindenki kigyönyörködheti magát a lehengerlő számokban, így viszont kegyetlenül meg van nehezítve a hallgató dolga. Emellett még az is kifogásolható, hogy túl nagy teret kapnak a lassabb részek, pedig amikor beindulnak a srácok, és tényleg überthrashbe csap át a dolog, akkor rohadt nehéz egy helyben maradni. Ehhez azonban kell Riley Gale vokálja is, ami igazából a PT leginkább hardcore-os sajátossága. Ezzel pedig elérkeztünk a legnehezebb részhez: az értékeléshez. Roppant tehetséges a zenekar, a dalok nagyszerűek, de egyben nagyon nehézkesen működik az egész. De attól még ilyen reménykeltő első nekifutást csak az Enablertől, és a Full of Helltől láttam az utóbbi években, ezért mindenképpen érdemes rajtuk tartani a szemünket.

8/10