Poszt-punk retró a drámaszakkör romantikájával – Paramore: This Is Why

Tracklist:

1. This Is Why
2. The News
3. Running Out of Time
4. C'est Comme Ça
5. Big Man, Little Dignity
6. You First
7. Fugire 8
8. Liar
9. Crave
10. Thick Skull

Műfaj: pop-rock, poszt-punk

Támpont: Bloc Party, No Doubt, Metric

Hossz: 36:12

Megjelenés: 2023. február 10.

Kiadó: Atlantic

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ha végignézünk a Paramore történetén, lényegében elmondható, hogy minden eddigi lemezük eggyel az azt megelőző fölé tudott nőni bizonyos módon. Második albumuk 2007-ben rögtön meghozta nekik a kereskedelmi sikert (Misery Business, That’s What You Get), a plázákba mondhatni együtt költöztek be az emóval, az ezt követő Brand New Eyes ennek a mélabús rockos irányuknak a kimaxolása volt dalszerzés tekintetében (a Twilight soundtrackes Decode is ennek a korszaknak a termése), majd a felállásban történő változások után a 2013-as, cím nélküli megjelenésükkel újra olyan slágereket sikerült szállítaniuk, amik mindmáig a legtöbb rotációt hozzák a zenekarnak (Still Into You, Ain’t It Fun).

A legutóbbi, öt évvel ezelőtti After Laughter egy minden tekintetben kiforrott koncepciózus anyag volt, ahol az önmarcangoló dalszövegek és a már-már infantilis, táncolható zenei alapok képeztek kontrasztot. Ezt követte a zenekar egyetlen oszlopos tagjának, a konkrét tinilány-generációk divatválasztásaiért felelős Hayley Williamsnek a két szerzői karanténlemeze, melyek inkább az énekes/dalszerző műfajok és a hálószobapop felé kacsingattak, Phoebe Bridgers és a boygenius projekt hatásának árnyékában.

A frissen megjelent hatodik Paramore-album, a This Is Why az After Laughter és Hayley önálló anyagainak bizonyos fúziójaként definiálható, mely igyekszik lépést tartani a Paramore lineáris progressziójával, és ez bizonyos értelemben sikerül is neki. Hangzás és hangszeres megoldások tekintetében egyértelműen a legjobb anyaguk, a ritmusszekció végig változatos, ahol kell, feszes, ahol kell, úsztatós, a gitártémák kreatívak és kellően markánsak, az utómunka pedig rendkívül ízléses, minden eleme a zenének tökéletesen érthető és a rétegek kiegészítik egymást.

Zenei irány tekintetében a lemez hangzása a kétezres évek elejének azt az indie hullámát idézi, amelyik ugye a korai nyolcvanas évek poszt-punk műfaját retrózta, a Bloc Partyval és a Metrickel az élen. Ironikus, hogy ezek a zenekarok szinte egytől egyig azzal küzdenek a karrierjükben, hogy felérjenek első pár lemezük minőségéhez és fogadtatásához, míg a Paramore úgy hozza le a leckét, hogy eddig meg se próbált közelíteni ehhez a miliőhöz. Persze fontos megemlíteni, hogy utóbbi években a Shame és a Fontaines DC vezetésével ez a zsáner is reneszánszát éli.

A This Is Why egyetlen gyengesége talán meglepő, de pont Hayley Williamshez köthető. Na persze nem azért, mert nem szállít pár hallgatás után fülbemászó dallamokat (a címadó dalhoz és a C’est Comme Ca-hoz egyszeri is elég), vagy ne eresztené ki a hangját, ahol azt a klimax megkívánja (The News, vagy a Crave-ben a saját magával harmonizálásai), a lemez legkevésbé kimunkált része a lusta dalszövegírásban keresendő. Persze a fő tematika ismét a korszellem és a női szemlélet frusztrációmegélései, ezek már Hayley szerzői munkáiban is megjelentek, de ezen a lemezen legtöbbször a személyes traumák megvallása nagyon profán, és sokszor érződik a rímekhez ragaszkodás, meg a kényszeres sorkitöltés.

A Running Out of Time a legjobb példa erre, ahol már szinte komikusan banális “fehér lány problémák” vannak megénekelve, de a Liar refrénje is fájóan drámaszakkörös romantika, a már emlegetett C’est Comme Ca szavalós versszakjai pedig konkrétan az énekesnő pszichológiai diagnosztikájának pikírtnek szánt kiteregetése, meglehetősen indiszkrét módon, a refrén akármilyen fogós, ugyanolyan nevetséges is egyben. Talán azért olyan szembeötlő ez a hiányosság, mert eddig egyszer sem merült fel ilyen probléma Hayley-vel kapcsolatban, sőt kifejezetten sok emlékezetes sor köthető a szerzőhöz, például a 2009-es All I Wantedot most zabálja újra az internetes közösség.

Mindent összevetve elmondható, hogy az anyag kábé az utolsó három számra leül kicsit, azonban a Liar, Crave és Thick Skull hármas is olyan, hogy azon kaphatja magát a hallgató, hogy dúdolja őket, és csak egyben túl tömény a melankolikus zárás. Az összesen alig több mint fél órás lemez működik, a You Fisttel még a régi rockosabb irányukat kedvelők is kapnak egy gesztust, a végeredmény pedig egy változatos gitárzenei album, ami talán kicsit kevesebbet állít magáról, mint ami. 7/10