2007. március 11.
Tracklist:
01 Humming (6:36)Talán egyesek majd kérdőn tekintenek rám és a kritikára, hogy miért is éppen egy olyan album és zenekar a tárgya, melynek vajmi kevés köze van a metálhoz, sőt! Semmi… akkor miért is írok ilyesmiről?
Felesleges? Minek? Miért?
Mert értékes, mert érdekelhet másokat, s talán egyeseknek kellemes pillanatokat szerezhetek.
Vigyázat! A cikk hosszú, ám minden egyes tracknek fenn van a koncertje, így könnyebben ismerkedhetsz meg ezzel a pihe-puha keserű világgal, mint gondolnád!
A Portishead stúdió felvételei, Dummy(1994) és Portishead (1997), lenyűgözőek voltak, de egyben mesterségességgel is fogantak, hiányzott belőlük valami, ami kiteljesedhet, és olyan áramlatba lökhet, melyből csak idővel keveredhetsz ki, és akkor is vérzel a mélység, szeretet és keserűség éles töviseitől.
Aztán 98-ban elérkezett a hiánypótló megmértetés, az élő performanszuk a jazz-es élükkel, hip-hoppal, süppedő ritmusokkal és füstős pubok turbékoló agyveleivel, s a már csak Portishead-esnek nevezhető elemekkel.
A saját magukról elnevezett albumot támogatva egy 10 hónapos világ körüli turnét befejezve, magának a második albumnak és a turnénak a megkoronázására egy speciális előadást szerveztek július 24-ére 1997-ben a Roseland Ballroom-ban New York City városában.
Az egy éjszakás megismételhetetlen performansz egy exkluzív újra dolgozása volt a csapat előző két albumának, egy zenekarral, fúvós szekcióval kiegészülve, az egészet fölvéve egy személyes és urbánus közegben a rajongóktól karnyújtásnyira.
"Sötétek, ijesztőek, érzelemmel teliek. New York hölgyei és urai… íme – Portishead!!!"
A roselandi előadás volt az első, amikor a dalokat teljes egészében élőben adták elő, és ahelyett, hogy a színpadon tették volna; egy sokkal intimebb környezetet hoztak létre. A banda és a zenekar a létesítmény padlózatán "foglalt helyet" körbevéve a hallgatósággal.
Utley a beállítás rendező szavaival élve – "Szerettük volna, ha minél több embert vonunk be az egész atmoszférájába. Egy kört alkotva, több ember láthatta, mi történik. A zenészek egymásra nézhettek és érezhették ezt a bensőséges kapcsolatot…"
Egy pár perces hangpróbával indítanak, felvezetése ennek a nem mindennapi produkciónak, két perc múlva aztán bekapcsolódik Geoff Barrow is a lassú hip-hop groove-is érzésű kitöréseivel, amit Beth érzelem dús, suttogó hangja követ. A zenekarra jellemző a melankólia, mely félelmetes mélységekig repíti a hallgatót és nézőt. Mint lassú árral mosván a partot, szakaszokra nem bontható módon mutatják be, kik is ők élőben. ZENÉSZEK (csupa nagybetűvel!)
A Cowboys egy erős tétel, monumentálisnak hatnak a komolyzenei kísérő alapok, megelevenedik a szomorúság minden egyes arca…
Az All Mine egy lassú vonaglás, szép lecsengésekkel, 6 karral marcangolva önmagát….
A Mysterons lebegése akár a spangli szállni vágyó vastag füstje terjeng önmaga körül, önmagában, hogy aztán leéghessen és eldobhassák…
Az Only you már a megjelenésekor is egy bámulatos track volt, melyből pazar és lehengerlő játékosságú klip is készült, a fények és árnyékok karöltött jazz fájdalmával. Itt is üt, hempereg az érzelmek használt üvegszilánkjain a maga hihetetlen megkomponáltságával…
A Half Day Closing a koncert egyik legmélyebb tétele, lehúz, nem pörget meg, vonaglása amolyan üresség, mely a rengeteg torzítás végett könnyen jutathatja egyesek eszébe a kozmosz és a Világűr lebegését a keletkezés vesztegjében.
Az Over szomorkás kezdése sokáig húzódik, s mikor beindul, a hideg futkos a hátamon, egyszerűen hihetetlen, hogy egy zenekar ilyesmit hozzon létre. Abszurd példa, s csak saját érzésem, de trip-hopban ők egyfajta Neurosis-ok. Sír a scratch és a ritmusokat tördelő dobok eljuttatnak, ahhoz az ajtóhoz, melynek kulcsát a kezedbe nyomták rég, de kinyitni és belépni már nincs erőd…
A legnagyobb sikert mindenképpen a Glory Box című csoda vívta ki magának, ezen a koncerten is és a megjelenésekor is. Egyszerűen csak hallgatom és nem tudok betelni vele, több mint szép, több mint szomorú, a csodák pedig ebben a racionális világban nem élnek meg, így csak azt mondom: egy track, amit mindenképpen meg KELL hallgatnod, ha megakarod ismerni ezt a tüneményt!
Ha az emocionális kitörést, ordítást, fájdalmat gitárral keverve akarod hallani, akkor a Sour Times elégíti ki talán leginkább az elvárásaid. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy mennyire nem színház zenekar ez (mellékesen megjegyzem a tagok folyamatosan helyet cserélnek, és egymás hangszerein viszik tovább a zenét, a megkomponáltság maradandósága lehengerlő).
A Roads még emel a hangulaton, depresszívvitása szépsége ellenére is destruktív, lépegetés a pengék között, valamelyik csak elcsuklik… akár Beth Gibbons síros hangja. Őszintén hat, s meg vagyok győződve arról, hogy az is! Művészkedés és pózerség nem üti fel fejét, csak a zenei tudás, önkifejezések sikeres interpretációja, melyben kevés a vegyes érzelmet, hiszen egyenes út a lefolyóig.
A Strangers valamennyire fura zárás, hiszen monoton és pumpálós, tört és ismétlődés kering benne oda-vissza, mégis el-eljátszik egy-egy vidámabb dallammal, a filmzenei monumentál hatás itt sem marad el, a végére teljesedik be és ad egy nagyon erős befejezést, mely után már csak a megérdemelt tapsvihar és a köszönet tűnik el lassan a Portishead ködjében.
Drámai-e mindaz, amit itt láthatsz és hallhatsz? Semmi kétség! Ez egy olyan banda, akik teljesen oda adja magát, a zenéjének és performansznak.
Portishead élő megnyílvánulása nem impresszív, hanem egyenesen bámulatba ejtő! S hogy mindezt kinek is ajánlanám? BÁRKINEK! Elsősorban azoknak, akik szeretik a kesernyés dallamok világát, melyek mégsem csöpögnek a klisék hazugságaitól. Ajánlom azoknak, akik fáradtan hazatérve egy nehéz nap után nem is vágyhatnak másra, mint egy füstölgő cigarettára a fotelbe süppedve, elmerülve a tört ritmusok ácsolta szépségben, mely egyszerre nyugtat meg, varázsol el és húz le. Legvégül pedig azoknak, kik játszanak valamilyen hangszeren és zenét, mint tudás és megkomponáltság is értékelni tudják!
10/10 (nem lehet rá kevesebbet adni!)
