Porcupine Tree – Fear of a Blank Planet

A Porcupine Tree pont két évtizede született meg Anglia déli részén, Hemel Hempstead városkájában, s a zenekar agya azóta is Steven Wilson multi-instrumentalista, énekes-gitáros, szövegíró. Zenéjük izgalmas egyvelege némi pszichedeliának, ambient ütemeknek, illetve a metálzenének rendkívül progresszív formában. A nagyközönség persze leginkább a „Stupid Dreams” című lemezük óta ismeri a zenekart – amely egyébként azóta is a diszkográfia legjobban fogyó kiadványa – azonban valószínűleg a csapat eddigi legütősebb húzása az „In Absentia” címmel megjelent konceptalbum volt, amely végérvényesen elismertté tette a Porcupine Tree-t, nemcsak progresszív körökben.

Bár a legutóbbi, Deadwing című lemezükön a King Crimson gitárosa, Adrian Belew, sőt az Opeth frontembere, Mikael Akerfeldt is közreműködött (aki egyébként jelen lemez munkálataiban, mint zenész, és mint Wilson jóbarátja is részt vett), véleményem szerint nehezen szerethető, néhol kiábrándító korongot hozott létre a brit négyes. Magam részéről sajnos érzem a változást, a viszonylag megbízhatóbb zenei formációk is egyre gyengébb lemezeket tettek az asztalra már abban az időben is, így egy jó időre lemondtam a Porcupine Tree-ről, úgy tűnik teljesen buta módon…

A címadás egyébként egy egészen extrém intertextualitás, hasonló névre kereszteltek egy Public Enemy albumot is („Fear of a Black Planet”), Steven Wilson szerint a kilencvenes évek elején még a világ legnagyobb problémái között erősen megjelent a faji alapú megkülönböztetés, mostmár úgy tűnik, a huszonegyedik század veszte az információ és a technika határtalan hatalma lesz. Maga a lemez egyébként konceptalbum, többször is előfordul, hogy egy-egy szám több részre oszlik a történet fonódása közben, s bár a számokat laza kapcsolat fűzi össze, a lemez így is túlságosan elvont egy egyszerű értelmezéshez. Központjában a világ, a média hatalma és az ifjúság veszte áll szemben, s bár ezek manapság eléggé divatos témák, ennek ellenére véleményem szerint sikerült átgondoltan, fanyaran megközelíteni témát, mindezt zseniális zenei alapokra helyezve.

Címadó számmal nyit a lemez, a „Fear of a Blank Planet” akusztikus taktusokkal kezd, s bár érezhetően visszafogottabb hangzást alakítottak ki a lemezre, Steven Wilson dallamai és szövegei tökéletesen illeszkednek a számra, s bár felépítésében néhol kissé hatásvadász, mégis rendkívül technikás, nehéz számról van szó. A „My Ashes” egy lassabb, melankolikusabb hangvitelű része a lemeznek, főleg a billentyűk és az akusztikus részek dominálnak (no meg az elektronika) és emellett egy rendkívül fülbemászó énektémát is hallhatunk. A lemez csúcspontja, szinte monumentális, felejthetetlen darabja a tizenhét perces „Anesthetize”, amely szerkezetében több részből áll össze, eleinte lassabb, majd később egy szólóval megtűzdelt kissé bonyolult matekozássá áll össze, amelyben főleg a dobosnak kell jól számolnia. Hangsúlyozandó, hogy a produkcióban mindenki teljes egészt vállalt, a hangszeres teljesítmény kimagasló, még annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan Steven Wilson egyszemélyes agymenése az egész lemez. A „Way out of Here” még mélyebbre rántja a hallgatót, hogy aztán a „Sleep Togheter” szinte nyomasztó dallamaival, eklektikájával lezárja ezt a zseniális korongot.

Összességében tehát a brit zenekar ismét alapvetést tett le az asztalra, s bár progresszív, nehezen emészthető mivolta miatt nem biztos, hogy mindenki szeretni fogja, de annyi biztos, hogy összefüggő, komplex lemez került ki a zenekar kezei közül.

<div align=”right”>Végítélet: 10/10</div>