Polar Bear Club – Chasing Hamburg

Az imént felsorolt jellemzők jegyében született meg a kiváló 2006-os EP, a The Redder The Better, amin már a derűs pop-punk dallamok és energiától duzzadó pillanatok kombinációja dominált. Az első nagylemez, a hibátlan Sometimes Things Just Disappear 2008-ban jelent meg, és ezen egy máig felejthetetlen dalcsokorral bombázták a hallgatókat: különös keveréke volt ez az album a Jawbreakernek, a Hot Water Music-nak, a Third Eye Blindnak, a Silent Majority-nak (a nevüket is az egyik dalukból vették) és a Small Brown Bike-nak. Persze a Sometimes Things Just Disappear zsenialitása nem kerülhette el a kritikusok figyelmét sem, és a jó kritikák a nagyon pozitív szóbeszéddel megtámogatva természetesen felhívták a zenekarra a Bridge Nine figyelmét, és a Chasing Hamburg már náluk jelent meg. A második nagylemezre a banda látszólag nem változtatott a bevált recepten, és ugyanúgy Jimmy Stadt többdimenzionális énekével és szövegeivel megtámogatott, remek gitártémákkal dolgozó, több műfajból is merítő punkdalokat kapunk. Nyitásként a See the Wind elég gyorsan rákezd, anno az Election Day, vagy az Eat Dinner, Bury the Dog and Run finom építkezése és rávezetése sokkal jobban tetszett, mégha ebben a két és fél percben is vannak jó megmozdulások. Az ezután következő Living Saints című slágert már ismerhettük az albumot felvezető The Summer of George EP-ről, továbbra is egy már-már túlságosan is fogós telitalálat a dal, bár ekkor már másodjára érezni azt, hogy az előző két kiadvány apró mozzanataira, felvezetéseire, és kötetlenségére most nem hárult annyi figyelem – a dal nagyon konkrét, egyből megjegyezzük, és jó is, de nem varázsol el úgy, mint mondjuk a Hollow Place. Ennek oka az is lehet, hogy a két és fél percet igazából csak a harmadik dal lépi át, de a Boxes (amit szintén hallhattunk az EP-n) felül is múlja az eddigieket. Persze ezt bárhol ki lehet emelni, de Stadt hangja fantasztikus, mintha egy második Chuck Ragan és egy vérbeli pop-punk énekes lakna a torkában, a dal pedig annak ellenére is kiváló, hogy már másodjára oó-znak a lemezen benne. A Take Me To The Town tartja a dalhosszt, és kellemes gitárjátékával az előző albumot idézi fel, hogy aztán csalódjunk a Drifting Thingben, ami egy tipikus lassútempós punk/pop-punk dal akar lenni, és Stadt fantasztikus vokálbemutatóját leszámítva az is lesz – ám a kibontakozáshoz túl rövid, az átkötéshez pedig zavaróan hosszú.

Még szerencse, hogy a Light of Local Eyes az album igazán jó dalai közé tartozik (igazán trú dolog tőlük, hogy erre készült el az első klip) kiváló dallamaival és „tipikus PBC-dal” mivoltával. Punk alapokra építkező, erősen dallamos és emo beütésű szerzemény, ebben ők a legjobbak. A Song to Persona újabb lassabb dal, de ezt már sikeresebben hozzák, mint a kettővel ezelőttit, csakúgy, mint a The Old Fisher Burial Groundot, ami egy az egyben az első album magával ragadó hangulatteremtését idézi fel. Ugyan ezek kétségtelenül jó dalok, de slágeresnek annyira nem mondanám őket, szóval a One Hit Back jókor jön, és Stadt újabb ügyes stílusváltásainak, meg persze az azonnal rögzülő refrénnek köszönhetően lazán megragad az ember fülében. Jó szám, bár láthatóan a sláger szót máshogy értelmezték ezen a lemezen, mint az előzőn, itt sokkal közelebb áll az ő definíciójuk az általános meghatározáshoz. Az utolsó, címadó dal szépen és ügyesen zárja a lemezt, sőt, az egyik leghangulatosabb tétel a Chasing Hamburgon, a Convinced I’m Wronghoz hasonlóan ez is a lemez újbóli meghallgatására ösztönzi a hallgatót.

Akármennyire is túlsúlyban lehetnek az elégedetlenkedéseim az albummal kapcsolatban, a zenekar nem lett rosszabb, és nem felejtettek el jó dalokat írni sem. Továbbra is mesterien vegyítenek műfajokat, Jimmy Stadt továbbra is az utóbbi évek egyik legtehetségesebb énekese, és a szövegeik is ugyanolyan jól megírtak, egyszerűen jobban állt nekik, amíg a három és fél perces átlagos dalhosszt felülről közelítették, nem alulról. Így kevesebb idejük marad a hangulatteremtésre, az előző lemezen annyira jellegzetes építkezésekre, sokkal konkrétabbnak, és enyhén „őszintétlennek” hat némelyik dal (gondolom nem véletlenül pont a legslágeresebbek, kiadói kezet sejtek a dolog mögött), a jelenség a Four Year Strong lemezt juttatja eszembe. Azonban a Chasing Hamburg így is a tavalyi év egyik legjobb lemeze, hiszen ami az ő mércéjükkel jó, vagy „hozza a szintet”, az általánosságban véve minimum a bámulatossal egyenlő. Pont ezért napjaink egyik legjobb zenekara a Polar Bear Club.

9/10