Poison The Well – Versions

Az idő nem más, mint állandó változás. Hogy ez a folyamat éppen egy adott intervallum alatt negatív, vagy pozitív fordulatot vesz-e, egyrészt kiszámíthatatlan, másrészt relatív. A Poison The Well esetén a változást mindkét esetből vizsgálhatjuk, hiszen a megjelenés óta már letisztulni látszik, hogy a zenekar negyedik nagylemeze kapott hideget-meleget mind a sajtótól, mind a rajongóktól. Az eddig közel két focicsapatnyi elhasznált muzsikust felmutató gárda jelenleg trióban mutatkozik a nyilvánosság előtt, ám a turnén segítségükre siet egy másodgitáros, valamint egy basszer is, ami valahol érthető, bár reményeim szerint a jelen felállás állandósulni fog… Legalább fél év erejéig. Így visszatekintve talán érthető is, miért váratott magára három évet a Versions, ám az aggodalomra nincs ok: minden egyes percére megérte várni. Azt azonban szem előtt kell tartani, hogy elődeivel ellentétben teljesen más szemszögből kell vizsgálni a korongot.

A zenekarban mindig is domináns szerepet töltött be a sodró lendület (melyek a kreatív dobtémákból, valamint a disszonáns dallamvezetésekből származnak), amiben most sincs hiány; ám a lemezen a korábbiakhoz mérten is elenyésző az olyan pillanat, ami mosolyt csalna az arcodra. Egy hűvös és rideg zenei környezet köszön vissza a hallgató számára, s akinek kapaszkodóként szolgáltak a 2003-as You Come Before You magasröptű dallamai, annak most csalódnia kell, hiszen – függetlenül attól, hogy a dalok vezérfonalául nagyrészt még mindig Jeffrey Moreira hátborzongató és egyben energikus hangszíne szolgál – ezek száma leredukálódott közel egy kézen megszámolható mennyiségre; ám ez nem megy a minőség rovására, hiszen fogódzókra még így is bukkanhat a leleményes – és kellőképp kitartó – zenehallgató. Talán úgy tudnám jellemezni egy laikus számára ennek a floridai suhancoknak áldomásos tevékenységét, hogy egy feszültségben és érzelmekben gazdag, XXI. századi mélabús rock ‘n roll bandával van dolgunk; utóbbi főleg a Versions keretei között bontakozik ki, hiszen nemegyszer hallunk olyan egyszerűbb (és egy ilyen közegben szokatlannak tűnő) témákat, melyekkel előzőleg nemigen volt alkalmunk találkozni. Talán sokakban ez váltott ki okot az elutasításra, de nincs unalmas momentum az albumon; mindegy egyes dallamról ordít az érzelmi töltet. Bele sem merek gondolni, hogy majd egy koncerten mekkora lelki felszabadulást fognak érezni a zenekar tagjai ezen nóták előadása közben, bár gyanítom hogy elég kicsi az esélye annak, hogy mi valaha is megtapasztalhassuk kis hazánkban a PTW erejét. És hogy ez miben nyilvánul meg? Agresszió, felszabadult indulatok, kiábrándulás, és ezek ellen a vigaszkeresés, a remény, és a lecsillapodás játszik főszerepet; s ez a többnyire szimbolikus jelentéstartalommal bíró dalszövegekben is megnyilvánul. Ám az eszközök tárháza jóval színesebb a fenti felhozatalnál.

A lemez egy sodró vihar erejével halad át a hallójárataidon keresztül, természetesen egy kisebb kitérővel érintve a szürkeállományodat is, ahol elhelyez néhány elsőosztályú gitár,- és énekdallamot. A borítón látható olvadozó jégtáblák is hűen tükrözik vissza a pusztító aurát, ami körülveszi a közel háromnegyed órás albumot, ám erre fátyolként terül egy melankolikus aura, mely elsősorban a lassabb témavezetéseken, és a már-már country/blues hatású pengetős dallamokban nyilvánul meg. Dalokat kiemelni a változatosság gyönyörködtetése miatt felesleges, de az albumot nyitó dühkitörés, a Letter Thing, a schlagergyanús énekdallamokkal megtámogatott Nagaina, vagy a You Come-os dallamokra emlékeztető, ám jóval feelingesebb témákkal felvértezett Naive Monarch biztosan megérinti az érdeklődőket; de a Versions csak egyben szolgál élményként, bár nem tagadom, hogy részleteiben is megállja a helyét; a hangzásról nem is beszélve. Chris A. Hornbrook mániákus és cingazdag dobjátékából kristálytisztán hallatszik nemcsak zsenije, hanem minden egyes taktusa is, Ryan Primack gitárja pedig kellőképp disszonáns megszólalást kapott, ám Ryan jelen esetben multifunkciós zenészként több hangszert is megszólaltat az albumon, elég csak a Nagainában felcsendülő mellotronra, a Slow Good Morning orgonáira és Wurlitzer-zongorájára, a Riverside mexikói hangszerelésű megoldásaira, vagy a záró The First Day Of My Life bendzsóira gondolni, de helyenként néhány szerzeménybe belecsempészett egy-egy ízesebb basszusfutamot, vagy aláfestésként szolgáló másodgitáros harmóniákat is.

A Poison The Well negyedik lemeze jelenhetett volna meg az Atlantic égisze alatt; egyrészt egy ilyen súlyos, és ebből kifolyólag kissé elijesztő, vészjósló hangvételben íródott albumból egy ilyen korban, melyet mi élünk, nem fognak százezer feletti példányszámot eladni (a letöltések miatt pláne nem), másrészt a Versions tipikusan olyan kiadvány, aminek nemcsak a lejátszódban kell beérnie, hanem Benned is. És ez teszi az év egyik legfontosabb albumává; emberi érzelmek találnak emberi fülekre. Nincsenek magamutogató technikázások, vagy elcsépelt témák, hanem az ösztönös útkeresés került a középpontba: az, hogy az előadó mindig adjon valami újat a hallgatói számára; amellett, hogy az a teljesség igényével fókuszáljon az önkifejezés fontosságára is. És aki mer, az nyer: a Poison The Well most egy nagyot lépett előre az én értékrendemben, hiszen egy változatos és kellőképp izgalmas album született meg. Remélem, hogy egyszer az öt kedvenc zenekarom között említhessem meg őket. Nálam jó úton haladnak.

10/10.