Poison the Well – The Tropic Rot

A megjelenés előtt azt nyilatkozta Ryan Primack, az idők során gyakorlatilag egyedül maradt dalszerző a csapatban, hogy a The Tropic Rot eklektikusabb lesz a megelőző Versions-nél. Nem lett. Az tény, hogy nem a Versions érzelem-tundrája köszön vissza a hangulatában, és valóban érkezik ez-az pl. a You Come Before You csapongó vadszentimentalizmusából, viszont határozott irányvonal és kellő kohézió híján ez sokkal inkább kiegyensúlyozatlanná teszi az albumot, mintsem jólfésülten eklektikussá. Az hallatszik, hogy – talán már kényszeresen – igyekeztek újra fejlődésszagúra venni a figurát az előző lemezhez képest, de mintha nem tudták volna megfogalmazni, hogy mit is szeretnének, úgyhogy maradt a fércelés a korábbi anyagokból. (Utólag könnyű lenne azt mondani, hogy kimerült a zenekar, de akkor megint visszatérsz a megfejtő szerepkörhöz.)

Ez önmagában, ismerve a PTW életművet, egyáltalán nem kéne baj legyen, volt miből vagdosni, lehetett volna egy hangulatilag hepehupás válogatás is fülből kivakarhatatlan stílus-mérföldkövekkel. Viszont ehelyett lett néhány karakterrel azért rendelkező, de alig közepes szám (pl.: Sparks It Will Rain, When You Lose I Lose As Well), pár jobb nóta (pl.: Cinema, Are You Anywhere)  és kevés kiemelkedő, ötletes, vagy legalábbis hatásos oszlop (pl.: Pamplemousse, Antarctica Inside Me) a lemezen. Ráadásul ezek az oszlopok is megsüllyednek az ötlettelenség alatt, ami a számok nagy részén érződik. A korábbi albumok meglepő fogásainak ugyanis csak írmagja maradt. Csak pillanatokra sikerül megtörni a belassulás = dallam és gyors/durva rész = üvöltés képleteket, elveszett pl. a slidecső is, és bár Jeff Moreira sosem tartozott a legválasztékosabb váteszek közé, ezen a lemezen azért akad az ijesztő kategóriába csúszó szövegrészlet is („Come now stupid man, you’ve been down there long enough / Let’s go do something with the day, you have hours and hours till night comes” – ráadásul ez a Cinema-ban pont egy zenei csúcsponton érkezik). Moreira-nak ráadásul az a rossz szokása is kicsúcsosodik a lemezen, hogy hajlamos a Soltészrezsőséget ostromlóan csiszolt énekhangját a képességeinek legkevésbé fekvő módon használni. Ráadásul jellegtelen dallamokra. A dallamos részeket sokszor csak az alapdallam, rosszabb esetekben az azokat díszítő gitársáv tartja életben.

De ne felejtsd el, hogy a The Tropic Rot egy jó lemez, csak nem a Poison The Well által maga ellen felállított mérce szerint. Így csak egy újabb bizonyíték arra, hogy nincs igazság a világon. Egy igazságos világban a Celebrate The Pyre kapott volna klippet az Exist Underground helyett (pedig ez utóbbi is az album legjobb tételeinek egyike), mert az előbbi foglalja legjobban össze a lemez esszenciáját jóval, rosszal. Egy igazságos világban az Are You Anywhere csúcsán (3:04-3:38) érne véget az album, mert az utolsó két szám ívet tör a lemezen. És egy igazságos világban a Poison The Wellnek is, mint a poszt-hardcore egyik legjelentősebb zenekarának kijárt volna az, ami pl. a Refusednak összejött: hogy a legtetején érjen a pályafutása végére.

6.5/10