Pigs Might Fly – The Fevarin (EP)

A veszprémi zenekar 2006 őszén alakult, zeneileg a dallamosabb metalcore vonalat követik, néhol pergős, néhol melankolikus, de mindenképpen modern és könnyen emészthető, mellyel kellően meglovagolható a jelenlegi trend. Hogy mennyire őszinte a dolog, és mennyire nem… ha belegondolok, a szombathelyi Embers thrashcore-t játszott, majd metalcore-t, míg a veszprémi srácok thrash-t (a már megszűnt Depth-ből alakult a piros hó esik), ma szintén metalcore-t… aki egy kicsit is otthon van a zenében, az tudja a thrash a tudástól és jól megszerkesztett építkezéstől thrash, tehát ahogy az Embers esetében sincs gond a tudással, így a Pigs Might Fly is faszán megállja helyét, nekem csak a mentalitással van a bajom, de ez legyen az én személyes szocreál-problémám (bár a metalcore bandák rengetegszer beszélnek a HC adta őszinteségről, és utcai hozzáállásról, na mindegy! – a zene azért mindkét esetben kárpótlóan hat).

Az ötszámos kislemez, totálisan bemutatkozásra szánt promó anyag, jó hangzással, vastag és játékos basszussal, pergős dobokkal, eltalált néhol nu-metálos vezeklésekkel. Az EP nem jött ki CD-n, csak így online tölthető le az egész, tehát a fentebbi borítót én vágtam össze, hogy ne egy fehér kocka éktelenkedjék ott. Na de lássuk mit is aprítanak össze a fiatal harcosaink ebben a közel 19 percben.  A címadó nóta tamokkal és igényes basszusjátékkal indít, (már itt ki kell emelnem Szűcs Sándor munkásságát, sokat dob az egészen, az a kicsavart húrhasználat, ahogy előadja magát a hangszerén), majd ráfeszülnek lassan a dallamos és energikus gitárok. Megvan a maga zakatolása (mégsem gőzmozdony), nu-metálos leállások, torzított overdrive-féle vokál, majd berobban a magával ragadó lehangoló refrén, mely rendesen tele van tűzdelve az ordítós, némileg hörgős-érzelgős tipikus metalcore orgánum használattal, kellemes, de nem világmegváltás. A vége fele kapunk egy nagyon jó kis jammelős basszus + dob részt, megmutatva, hogy miket is rejt az egykori thrash csapat tarsolya. Majd következik a Second, mely dobbal, basszussal és némileg alteros dobokkal indít, előre mutatva, hogy építkezős lesz, kissé zilált a vokál, nekem végig Coal Chamber érzéseim voltak, aztán fejlődik a nóta, egymást váltják a témák, 1:30 után mutatják meg igazán a foguk fehérjét, de nekem annyira nem tűnik ez metalcore-nak, inkább valami nagyon napjaink szülte modern crossover-álom… a végére itt is a koncepcióba kerül a basszus és dob dolog, dolgoznak a srácok, kellemes hallgatnivaló, de ez sem világmegváltás! De talán ilyen patetikus tervek nem is voltak felvázolva, így jön a Coffee Coke and Crack hangulatos kezdése, nekem kissé régies, bluesos hatást keltenek, színesítve az amúgy se feketéből és fehérből dolgozó palettát, súlyos basszus kiállás, beinduló dal, faszás feelingel lépkedve, betegesen szaggatottan, emészthetően, de azért megtartva némileg a már megkaparintott nyers erőt. Sándor Attila kellően kifejező, s akadnak helyek, ahol nagyon jól jönnek ki dolgok, s van, ahol kevésbé… ebben a nótában is van basszus és dob közös versengés, alatta Attila elszálló túlvilági hangjával, s ami utána következik, arról valamennyire a Zao stílusa jut eszembe, természetesen nem elérve azokat a mélységeket és magaslatokat. A Last Act kezdése nagyon meglepett, egyszerre jutott eszembe az első Rage Against The Machine és a sokak által gyűlölt (én magam nagy művésznek tartom, a számtalan projectben szereplő, gitárnyúzó zsenit) Buckethead egy-két kiállása. Ahogy a kezdés is fogós, az egész dal az, de köze sincs a metalcore-hoz, egyszerűen egy jól eltalált durva és headbanger dal, inkább húz valamiféle HC elburjánzásba, mint a már említett trendi műfajba. 1:02-től egy kissé stoneres, blues-os betét jelenik meg, ahol Attila hangja nagyon hajaz a Phil Anselmo-féle dolgokra, kissé Pantera, kissé Down… ez a nóta amúgy az építkező fejmozgatás nyers energiája és az elszállós feelingek között lavíroz igen csak ügyesen, a lemez legjobb dala, melynek a végére kapunk egy kis thrash beállást is, haha. Tóth Róbert és Kovács Gergely gitárja is a helyén van, szépen játszanak rajta, semmi sikálás, vagy értelmetlen maszturbálás, illetve Baky András is egyszerre okosan és erőből püföli a bőröket… A kislemez utolsó dala a Like The Walls, egy újabb kellemesen felvezetett, picit talán alteros kezdéssel indítják meg a dolgot (ahogy a Coffee Coke and Cracket is, engem iszonyatosan emlékeztetnek ezek a témák a The Quill – Man Posed tételére – ami mellesleg egy heavy/stoner királyság). Amik itt következnek, azok nu-metál váltakozások, alternatív leállásokkal, sípoló szaggatással, szénné torzított rideg énekkel, és csak 2 perc után hallhatjuk meg, mit is tartogattak nekünk… a már jól ismert üvöltős core-részek, mely után egy jól eltalált instrumentális futam következik, a végre egy kis üvöltés és zárul a Pigs Might Fly deviáns tárháza.

Leszámítva a cikk elején vázolt, szerintem nem túl szép dolgokat, a banda nagyon jól teljesít, abszolút rendben van minden zenész tudása és hangszere, a dalok változatosak, az anyag jól szól, koncerten és fesztiválokon totális befutók, olyannyira, hogy én is megnézem őket élőben Kaposváron a Pogó Centerben, november 10-én, ahol kis szerencsével egy interjú erejéig is elkaphatom őket. Na de vissza az összképhez; én ezt nem tartom metalcore-nak, bár kétségtelen, hogy akadnak benne olyan elemek, de inkább nevezném egyfajta kísérletező, modern crossover-zenének, sok nu-metál résszel fűszerezve, színes, energikus, emészthető, dúdolható.

8,9/10