Pianos Become the Teeth – The Lack Long After

A jelen screamojának kultúrtörténeti beágyazódása érzékelhetően még várat magára, hiszen az elmúlt időszakban erőteljesen hipszter hívekhez eltolódó műfaj – legalább is, ami a koncertek terén tapasztalt tengődést illeti – egy pillanatnyira mintha megilletődött volna attól, ami önmaga valójában. A Pianos Become The Teeth is olybá tűnik, hogy zongorabillentyűkre kíván harapni, s a poszt-rock vénáiba temetkezvén kívánja önmaga progresszióját értelmezni, egyben visszanyúlni a műfaj történetének másodgenerációs gyökereihez , ahol bizony kellett egy emo hullám is ahhoz, hogy érzelmeket egy újfajta módon, egy még szenvedélyesebb atmoszféra ölelésében lehessen kifejezni. A screamóra, úgy gondolom, bizonyos szempontból rá is fér az egységesülés párhuzamában egy visszatekintés a letűnő kor hajnalára. Mint ahogy azt már tapasztalhattuk, az első LP, az Old Pride is igyekezett mindezt már érzékeltetni mind zeneileg, mind a dalcsokor elnevezésének tekintetében. Így mindinkább feszélyezett volt a korai folytatás körül kialakult hisztéria, hiszen ne feledjük, hogy egyesek a poszt-hardcore újkori reneszánszának egyik apró elemét is látták a bandában. Nos, nem meghazudtolva a hype tényét, néhány The Saddest Landscape lemez mellett sokan bizony a The Lack Long Afterrel repetáztak, ha éppen screamóra éheztek vagy éppen 2011-ben kívánkoztak frigyet teremteni a műfajjal.

A The Lack Long After a továbblépés lemeze. Mind zeneileg – az Old Pridetól érzékelhető az elválasztódás és a tovatekintés -, mind pedig a szövegvilág árnyalt, képletes utalásait tekintve. Ugyanakkor ez a hipszter hardcore/screamo – főleg Topshelf, No Sleep generálta – hullám egyfajta eredetiséget kíván kölcsönözni az összhatásnak, de talán nem közhely azt állítanom, hogy az emuláció a screamo világában sem ismeretlen jelenség, így a poszt-rock vonalon való elindulás sem új keletű fegyvertény. A Kyle apjának halálába temetkező korong így érzékelhetően igyekszik visszatekintetni az elsősorban a 2000-es évek elején kiművelt panelek többségéhez, s azokat egyesítve az elmúlt évek hullámának stílusjegyeivel egy szintet lép az Old Pride koherens próbálkozásához képest. Így egyszerűen nem kerülhetik el azt, hogy ne említsük meg a párhuzamok között a Funeral Dinert – ha nagyon mélyre akarunk mászni -, a szupergrupp City of Caterpillart – a screamo történet legjobb build-upja megvan?  -, valamint főként az Envyt, akik már szinte művészi színvonalon játszanak Mozartot screamo köntösben.  Természetesen lehetne még folytatni a sort órákig, de azt azért fontos tisztázni, hogy ez a visszatekintés elsősorban a szellemiséget, valamint az energiaforrás megjelölését szolgálta, így az újragondolás varázsa nem jelenti a szürkeség és az eredetiség hiányának pecsétjét is egyben. A The Lack Long After így egy olyan energiabomba lett, amely tele van tűzdelve remek váltásokkal, belassításokkal, valamint az intermezzo áradat sem kerül el bennünket. Talán kicsit spekulatív ezt gondolni, de ez a lemez egy későbbi hullám kiinduló anyaga is lehet akár – a hipster screamo hullámé mindenképpen! –, mert olyan tökéletesen simulnak egymáshoz az egyes témák és elemek, hogy az ember erőteljesen elgondolkodik azon, hogy a La Dispute mégis mitől szúrta tökön magát? A King Park lehet, hogy a tavalyi év egyik legjobb tétele, de a Good Times is van legalább olyan jó, csak egy más megközelítésből. A teljes menetidő alatt együtt rezonálunk a történésekkel, annak ellenére is, hogy a Pianos Become the Teeth csapata nem kaotikus oldalról közelíti meg a műfajt, hanem a post-rock mixelésével. Ugyanakkor ez nem jelentette a kemény jellemvonások (Shared Bodies, Spine, Sunsetting) elmaradását, Kevin Haik például elég durva témákkal hajtja a bőrök mögül a többieket. A fájdalmas ének stilisztikai érzékiségét jelzi, hogy a folyamatos figyelem fenntartása érdekében Kyle-ék igyekeznek az állóvízben hullámokat verni, így a crescendo tételszerkesztés (főként a Liquid Courage és az I’ll Get By esetében), s egyben struktúra teljes mellszélességgel megjelenik. Természetesen szükség is van rá, hiszen ahogy a poszt-hardcore-nak intenzitást kölcsönöz, úgy a screamo vetületének megadja a katarzis érzését, így a folyamatos építkezés egyfajta meredek pályát ír le, amely mondanom sem kell, hogy nekem mennyire megfogta a lelkivilágom. Az pedig talán a legjobb az egészben, hogy a tompa, kissé monoton agressziót a srácok esetében teljesen elfelejthetjük, hiszen az erőszakot itt sokkalta inkább a dalszerzői képesség által generált empátia váltja fel, amely egy tragikus helyzetelemzésben tárgyiasul. „You’re laying here with a beds eye view of a body that no longer belongs to you / you’re scared that the past 3 haven’t lived past their 60’s and if you break the trend / you’ll just end up like the old folks at Roland and 3939 / you’re scared because you’re an army brat of a man who died before his time.” – a lemez 75%-ban egy dokumentáció Kyle apja halála miatti belső lelki viharairól, kétségeiről, s talán szokatlannak hathat az ember számára ez e túlzott őszinteség, de egyben ez adja egy screamo lemez hitelét, ezt soha ne feledjük.

Mint ahogy már említettem, a screamo a szenvelgés költészete is tud lenni, s ezzel a koncentrált kerettörténettel maximálisan teljesítette a lemez a küldetését: kifacsarja a szíveket. Azért, hogy az a néhány negatívum is szóba kerüljön, amelyet a lemez hallgatása közben érzékeltem, szeretném megemlíteni, hogy bármennyire is frissként hat a korong, azért néhány hallgatás után érzékelhetően elfárad, s egy nagyobb szünetet kell vele tartani, hogy újra elkapja a torkunkat. Apropó torok. Kyle monoton torokgyilkolása is magában hordozza a belefáradás lehetőségét – ahogy talán a kerettörténet önismétlése is –, és hogy őszinte legyek, én néhány alkalommal be is sokalltam, de végül a dalcsokor sok pihentetéssel újrajáratta magát. Azonban ez a néhány légypiszok talán nem jelent akkora problémát, így a Topshelf egy újabb zenekart emelt a screamo pajzsára, pontosabban igazolta annak kiemelt szerepkörét. Ha szereted a The Saddest Landscape, This Will Destroy You, Envy, City of Caterpillar, Funeral Diner, Serena Joy, The Caution Children zenekarok lemezeit, akkor azonnal ess neki The Lack Long Afternek, az élmény nem marad el.

8,5/10