Philm – Harmonic

Tracklist:

01. Vitriolize
02. Mitch
03. Hun
04. Area
05. Way Down
06. Harmonic
07. Exuberance
08. Sex Amp
09. Amoniac
10. Held In Light
11. Dome
12. Killion
13. Mezzanine
14. Mild
15. Meditation

Hossz: 62:14

Megjelenés: 2012. május 15.

Kiadó: Ipecac

Webcím: Ugrás a weboldalra

Habár egyre csak telnek-múlnak az évek, Dave Lombardo erről úgy tűnhet, nem kíván tudomást venni. Köszöni szépen, jól megvan a Slayer dobosi posztján, sőt erejéből még arra is futja, hogy időnként besegítsen egy-egy zenekarnak, esetleg újabb saját projectet indítson útjára. A Philm még 2011-ben alakult meg, Dave mellett Gerry Nestler gitáros (Civil Defiance) és Pancho Tomaselli basszusgitáros (War) tagságával. Ugyan a Slayer zenésze továbbra is csak a dobok mögött ténykedik, személye nélkül valószínűleg sokkal nehezebben került volna kiadásra a lemez, hiszen minden egyszerűbb egy legendás múltú dobos húzónevével. Nem sokkal több, mint fél évet kellett várni a bejelentkező albumjukra, melyet szánt szándékkal kizárólag jam sessionök alkalmával írtak meg, továbbá megpróbálták összeházasítani a 60-70-as évek keményebb zenéinek a hangulatát, a mai divatosnak mondható megoldásokkal. Ez így mind jól hangzik, de mennyire működik ez a valóságban?

Örömteli hír lehet, hogy többnyire sikerült elérniük a kitűzött célokat. Ha a Harmonic első néhány szerzeményén keresztülástuk magunkat, érezhetjük, hogy a régies hangzást és a hangulatot tökéletesen sikerült megfogniuk. Maguk a témák is nagyban hasonlítanak a hatvanas-hetvenes évek rockzenéire, de a keverés során is figyeltek arra, hogy a hangszerek megszólalása is megerősítse ezt a hatást. Igazi rozsdás, nyomott, kicsit talán sötét atmoszférát kölcsönözve az albumnak, bár néhol pont ez lehet a gond; a helyenként felbukkanó, egészen kaotikus részeket olykor nem egyszerű kivenni a hangzásnak köszönhetően. Persze ez nyilván emberfüggő, ezt a nyers megszólalást azonban nyugodtan a mérleg pozitív oldalára helyezhetjük, mert sokkal inkább elősegíti a hangulat megteremtését, mintsem rontana az összképen. Ha már a hangszereknél tartottunk, “olschoolságuk” megkérdőjelezhetetlen jegyeként maradtak az ősi trió felállásnál. Reszelős gitártémák, jól kivehető basszus kísérettel, a dobok mögötti úriember pedig garantálja a megfelelő ritmusokat. Dave egyébként hangsúlyozta is, mennyire más is ez az egész, mint a Slayer, ennek jegyében óriási cinrengetegjét is hátrahagyta, egy egészen primitív hangszerre cserélve megszokott dobjait. A lemez meglehetősen hosszúra sikeredett, kicsivel több, mint egy órás terjedelmű – ez sosem baj, feltéve, ha sikerül egy órára elegendő ötletet és erőt belerakni, ezt azonban esetünkben teljességgel nem lehet kijelenteni. Vannak egészen zseniális számok, de nem kevés lapos, üresjáratnak ható szerzemény is felkerült a korongra, ami a monotonitás érzését keltheti, főleg egy ilyen hosszú lemeznél. Ez az ingadozás valószínűleg annak köszönhető, hogy nem matekozták túl a számírást, érzésből zenélték. Néhol ez kimagasló dolgokhoz vezetett, de van, amikor észrevehető, hogy egy-egy szám igazából egyetlen ötletre épült. Talán nem ártott volna még csiszolni a gyengébb részeket, mert így néhol megcsaphatja a mezei hallgatót az unalom szele. Persze nem mehetünk el azok mellett az anyagok mellett, amik csaknem sikeresen elviszik a hátukon az albumot. Rengeteg stílus ütközik meg egymással, néhol egy menet sludge, majd punkosabbra veszik az iramot, de akad jazz-zel bőven átitatott szám is a sorban (a hivatalos megfogalmazás szerint, nagy inspiráló volt Jojo Mayer, Mitch Mitchell és a Fluke is). Már csak az a kérdés, kinek mennyire fekszi ez meg a gyomrát.

Összességében korrekt darab, akadnak igazán jó pillanatok, de nem sikerült tökéletesen kitölteni ezt az egy órányi helyet. A hangulat pompás, de sokkal inkább örömzene, mint valóban átgondolt ötletek sokasága. Persze ezt megbocsáthatjuk Davenek, valahogyan ki kellett eresztenie magából a Slayer berkeibe nem illő dobtémákat, és ha ezt legalább ilyen minőségben teszi, mint jelen cikk alanya, nagy fenyegetés nem érheti az emberiséget.

7/10