Philip H. Anselmo & The Illegals – Walk Through Exits Only

Nyilván az sem változtatna a Panterával (és Downnal) elért eredményein, ha valami nagyon rossz dolog lenne a Walk Through Exits Only, hiszen olyat nem tud mutatni, amitől Anselmo ne lenne továbbra is a Fucking Hostile. A Domination. A Walk. A Stone the Crow. De ettől még sokkal nagyobb tétje van, mint mondjuk egy Bruce Dickinson, vagy Rob Halford lemeznek, pedig igazából sosem volt Anselmo hangjában annyi, hogy amiatt nagyon szükségesnek érezte volna bárki is az önálló karriert. Az viszont, hogy Anselmo egy páréves időszakot leszámítva metálberkekben nem szimplán félisten, hanem igazi ikon, akinek a színpadi jelenléte, megnyilvánulásai szinte kivétel nélkül rajongást váltanak ki, már felveri az elvárásokat, hiszen a metal egyik legnagyobb arca 23 évvel az után, hogy az asztalt kettétörve letette a névjegyét, kiad egy olyan lemezt, ami igazán az övé. Nem Dimebagé, nem Pepper Keenané, nem Kirk Windsteiné, és nem Jimmy Boweré még részben sem. És ez a baj. Nyilván nem lehetett tőle nagy vallomásokra, mély gondolatokra számítani, Anselmo egy egyszerű ember (bár a története nem az). Kicsit talán túlságosan is, pl. anno hét perc alatt nem tudta elmondani értelmesen azt, amit Ian MacKaye évtizedekkel korábban összefoglalt 80 másodpercben, és emiatt a metálvilág egy része a mai napig rasszistának gondolja.

Ez az egyszerűség pedig rányomja a bélyegét az egyébként ritka borzalmasan nyitó lemezre, ugyanis a Philip H. Anselmo & The Illegals szimplán csak egy nagyon dühös metalzenekar, amiből nagyon hiányzik egy jó énekes mellől egy jó zenész is (ezt nevezi a világ Tankian-szindrómának). Alig vannak megjegyezhető zenei elemek, csak darálás és acsarkodás megy, ami önmagában az egydimenziósságnak nem a jó változata, szólóalbumként értelmezve pedig kicsit talán alulreprezentálja Anselmót, hiszen hiába híresült el pont az agressziójáról, már a Panterában is bebizonyította, hogy ennél több. Idén azonban úgy tűnik, hogy csak egy nagyon indulatos lemezt akart csinálni, ami sikerült is, de ez kevés tőle, bármennyire is nincs bizonyítanivalója, és sok más arc mellett pont az ő munkássága az oka annak, hogy egy dühlemez ma már nem elég. Kevés, mert ennél még a sokat vitatott Superjoint Ritual is emlékezetesebb. Kevés, mert ide-oda csapkod, és hangulata maximum Anselmo hangsávjának van. Kevés, mert azt engedte remélni a projekt, hogy a következő Down EP-nél többet is várhatunk majd tőle a következő években. Azonban, mint oly sokszor, ismét azzal zárhatjuk egy szólóalbum kritikáját, hogy vérző szívvel ki kell mondani a verdiktet: ez egy felesleges lemez. Hiszen egy dolgot kínál: dühösnek hallhatjuk Anselmót, és őszintén, aki csak erre vágyik 2013-ban, az mégis mi a szart csinált az elmúlt 20 évben? 4/10