Perturbator – Dangerous Days

A stílusjellemzés nem bonyolult. Láttátok az első két Terminátort? A Rémálom az Elm utcában vagy a Dolog című filmeket? Nos, a new retro wave-ben az ilyen mozikban is hallható, „retró-szintetizátorokkal” komponált aláfestő zenéket vagy főcímdalokat próbálják egyre több sikerrel leutánozni és a lehető legautentikusabban újra felhasználni. A műfaj képviselői között több kiemelkedő nevet is említhetnénk, de az egyik legnagyobb mind közül a francia Perturbator, aki 2012-ben kiadott első két nagylemeze után (TERROR 404, I Am the Night) most tért újra vissza, nem is akárhogy!

Az I Am the Night után rendesen megnőttek az elvárások, hiszen hiába voltak rajta hatalmas slágerek (pl. Ghost Dancers Slay Together), még elég kiforratlan volt minden téren. A hírnevének megalapozásához azonban így is tökéletes volt, James Kent pár kislemez után pedig idén ki is adta Dangerous Days-re keresztelt harmadik albumát, hűen megtartva benne a rá jellemző momentumokat. Perturbator stílusára leginkább a rendkívül sötét dallamok és a mély basszus jellemző, amit nagyon pörgős szintivel és néha magas, csilingelő hangokkal old fel. Számaiban egyaránt fellelhető a korai slasher horrorokra és sci-fi filmekre jellemző hangzásvilág, amit csak minimálisan vegyít modern elemekkel vagy Casio-effektekkel.

A lemez nyitása valami egészen elképesztő!  A több mint egy órás albumot felvezető intró, a Welcome Back sejtelmes hangzása, ami szépen lassan épül bele az egyik pillanatról a másikba berobbanó Perturbator’s Theme-be, szimplán tanítanivaló. A Raw Power ettől egy még keményebb vonalat vesz fel, a megszokottól picit több chiptune zajjal, a Future Club meg mintha a Hotline Miami játékok nem hivatalos betétdala lenne. Az egyértelműen a Terminátor filmek által inspirált War Against Machines az indusztriál és ambient jellegével pedig az egyik csúcspont az amúgy imádnivalón szterotíp címet kapó She is Young, She is Beautiful, She is Next mellett. Hallhatunk három melankolikus számot is, a Hard Wired, a Last Kiss és a Minuit képében, amik újfent remek dalok, ám a Dangerous Days maradéka elég középszerű lett. Leginkább a Complete Domination fáj, hiszen a stílus másik nagy képviselőjével, Carpenter Brut-tel hozták ezt össze (akit most leginkább a Hotline Miami 2 előzeteséből ismerhetünk) és egy ilyen kollaborációtól azért többet várna az ember, a lemez végére hagyott címadó dal a maga 12 percével pedig indokolatlanul hosszú, főleg, hogy a többi is négy, öt és hat perc körül mozog. Ettől eltekintve egy magához képes sokat fejlődött, változatos és könnyen szerethető anyagot kaptunk, ami a friss stílus nevét jól fogja öregbíteni és később minden bizonnyal hasonló sikert fog elérni, mint a megjelenéskor. Az avantgárd black metal bakelitekkel foglalkozó finn Blood Musicnál ugyanis fél nap alatt már az előrendelésnél elfogyott  minden CD és bakelit (ironikusan pont az első nem metal jellegű kiadványukból), a kiadó pedig rajongói kérésre történelmében először fog második nyomást csinálni. Perturbatorról pedig idén még biztos hallunk, hiszen egy filmzenét is jegyez a The Guest-hez, így a jövőben érdemes észben tartani a srác nevét és munkásságát figyelemmel kísérni. 8/10