Pelican – Forever Becoming

Az már a 2007-es City Of Echoes alapján biztosnak tűnt, hogy a sludge jelzőt többé nem kell előkeresni a Pelican kapcsán. A tempó megnőtt, a riffek elgyengültek, a hangzás pedig komoly tömeget vesztett. És ezzel nyilvánvalóan semmi baj sem lenne, ha az új, könnyűsúlyú Pelican is el tudná csípni a fületek, le tudná kötni a figyelmet, el tudna mesélni, vagy le tudna rajzolni valamit. Ez viszont nem igazán sikerült az elmúlt két nagylemez és három EP egyikén sem (bár az Ataraxia/Taraxisnál éppen megrezdült a léc), legalábbis ismerve a műfaj mindenkori termését, nehéz volt megtalálni azt a paramétert a Pelican zenéjében, ami pont az aktuális lemezt terelte volna lejátszóba. Ezek után nehéz volt hová tenni a hírt a tavalyi év közepén, hogy Laurent Schroeder-Lebec alapító-gitáros végleg elhagyja a zenekart, és helyére a The Swan King gitárosa (és korábbi turnégitáros) Dallas Thomas érkezik : pesszimista oldalról lehetett eltörő, optimistáról pedig épp bedobott mentőövnek tekinteni a süllyedő színvonal előtt. És a lemezt felvezető Denying The Absolute alapján irracionálisan vaskalaposnak kellett volna lenni ahhoz, hogy az előbbi mellett foglaljon bárki állást. Ez a szám ugyanis azt mondta, hogy „Igen, ez van, békélj meg az andantékkal, maradnak, de legalább most már igen jók lesznek.”. (Első hallgatásra valami olyasmi fogalmazódott meg bennem, hogy ilyesmi lett volna egy stílusváltás utáni, bukdácsoló, de azért szerethető Isten Háta Mögött, de közben ezt maga az IHM is megvalósította a Hazugságok Harminc Körül EPvel.) Ezután a lemezt elkezdve még nagyobb lesz a meglepetés.

A Terminal ugyanis kikezdhetetlen, a legmaradibb elsődemósnak sem marad csillanás nélkül szeme a kövéren torzított basszus, az egészen lassú tempó és a remek atmoszféra hallatán. Utána a már említett kislemezes dal, és a The Tundránál ugrik a majom a vízbe. De belefullad. Innen a lemez ugyanis már nem tartogat különösebb izgalmakat, és ez sajnos kivétellé emeli a Denying The Absolute-ot, és intrová silányítja a(z amúgy is igen rövid, talán tényleg annak szánt) Terminalt. Egy-egy velősebb riff felüti a fejét itt-ott (pl. Threnody), illetve helyenként megböki az ember fantáziáját a dallamív (pl. Perpetual Dawn második fele), akadnak kedvelhető pillanatok, az egész pedig legalább nagyjából körvonalazódik, még ha nem is túl kontrasztosan és szabályos formát öltve. De sajnos továbbra is hiányzik valami, ami kimozdítaná az albumot a hangulati biankó-minőségből. Mert végeredményben a Forever Becoming is akármikor alkalmazható; a megfelelő mezők kitöltésével hiteles aláfestés lesz bármilyen alkalomhoz. A csomagolás a zenekarra jellemzően nagyon egyben van, de rendkívül szomorú, hogy ezt fel kell hozni, hogy legalább néhány feltétlen pozitívum összejöjjön. Az összkép viszont még így is egy paraszthajszálnyival előrébb teszi a végső ranglistán, mint a megelőző What We All Come To Need-et, de ez arányaiban sajnos még mindig csak egy lépésközi botlás a hátramenetelésben, mintsem egy tisztes lépés előre.

Pontszám: 5/10