2013. október 21.
Tracklist:
1. Getaway
2. Mind Your Manners
3. My Father's Son
4. Sirens
5. Lightning Bolt
6. Infallible
7. Pendulum
8. Swallowed Whole
9. Let the Records Play
10. Sleeping by Myself
11. Yellow Moon
12. Future Days
Műfaj: alternatív rock
Támpont: Eddie Vedder, The Rolling Stones, Neil Young
Hossz: 47:14
Megjelenés: 2013. október 11.
Kiadó: Monkeywrench, Republic
Webcím: Ugrás a weboldalra
A Pearl Jam a zenekar, melynek legnevezetesebb cselekedete, hogy megközelítette a Nirvana sikereit. Igaz, Kurt Cobain bandája majd minden tekintetben, az énekes köré épült kultusztól és a lemezeladásokig nyertesen került ki a párharcból, az utóéletről nem is beszélve (és itt most semmiképp nem Courtney Love kirakatvergődésére, hanem a banda dobosának, Dave Grohl-nak a meglehetősen jó és atomhíres csapatára, a Foo Fighters-re gondolunk), de mindez mit sem von le Eddie Vedderék érdemeiből. Főleg, hogy a Pearl Jam definitív lemeze jobb bármelyik népszerű Nirvana anyagnál, és a grunge éra keményebb korongjai mellé is bátran odatehető. Az egyetlen komoly hibája a Tennek, hogy a zenekar lényegében azóta képtelen hasonló teljesítményre, de ez így 2013-ban már egyértelműen nem a léc magasságára, sokkal inkább a Pearl Jam berozsdált ízületeire vezethető vissza.
Persze nem kell azért ’91-ig visszamenni az időben, hogy jó Pearl Jam albumot találjunk, hiszen amellett, hogy a 2006-os self-titled egy elég jó visszatekintő, már-már grunge lemez lett, a banda egyébként sem adott még ki kifejezetten rossz lemezt. Feledhetőt viszont többet is, ami nem is csoda annak tükrében, hogy a Lightning Bolt már a tizedik nagylemezük, és nagyon úgy tűnik, hogy az a tény, hogy ők a seattle-i színtér nagy túlélői, kicsit visszaütött. Náluk ugyanis (ha az elődformációt nem nézzük) egyetlen tag sem halt meg vagy lett kiebrudalva, konkrétan eddig egyetlen doboscserével megúszták, és fel sem oszlottak, noha egyszer közel jártak hozzá, amikor kilenc néző életét vesztette egy dániai koncertjükön. A változatlanság viszont egyben unalmasnak is bizonyult, talán akkor is nehezen tudnának manapság érdekesek lenni, ha valóban kihasználnák a három gitáros felállást, és ha fogós dalokkal telepakolt, magával ragadó energiájú rocklemezeket írnának. Persze agressziót valószínűleg most sem várt tőlük senki, ilyen téren mindig valamivel a kortársak mögött kullogtak, elsősorban inkább a kosz és valami minimális keménység hiányzik ebből a lemezből, no meg az eggyel ez előtti Backspacerből is.
Persze azt egyre kevésbé lehet komolyan gondolni, hogy valaha is ismét súly lesz egy Pearl Jam lemezen, ellenben a hetvenes évek punkja, valamint a blues és folk hatások mellett ismét visszaköszön az, hogy Vedderéknek a hippikorszakba kellett volna születniük (lásd a korábbi, már-már DIY mentalitásukat és azt, hogy időről időre markáns közéleti szócsőként szerepelnek), szinte látja az ember, ahogy The Rolling Stones és The Animals kaliberű bandák oldalán zenélnek, miközben tömik magukba a tudatmódosítókat. Előbbi párhuzam azért is lehet helytálló, mert maradandó zenei megoldások helyett inkább Eddie Vedder jellegzetes, „elcsukló” éneke próbálja eladni a lemezt, ami sajnos az elhanyagolható számú igazán kiváló dal (Mind Your Manners, Sirens, Future Days) miatt inkább kevesebb, mint több sikerrel kecsegtet. De ha ezek alapján azt hinnétek, hogy pocsék album lett a Lightning Bolt, akkor nem figyeltetek: a Pearl Jam nyilván nem most fog elkezdeni szemetet kiadni, viszont az is tény, hogy kizárólag az előbb említett dalok tudják kirángatni a korongot a középszer gondosan kiszippantott pöcegödréből, és ezen az irreálisan sok lassú dal sem segít, melyek főleg a lemez végét ültetik le. Egyébként ha belegondolunk, milyen jól sült el eddig a tragédiákkal árnyékolt sorsú Alice In Chains visszatérése, vagy hogy mennyire jót tett a Stone Temple Pilots-nak a vérfrissítés (bár ezt valahol mindenki sejthette, Scott Weilandnél szinte csak jobb énekesek vannak), talán az eddig majdhogynem zökkenőmentes karrierű Pearl Jamre is ráférne némi zenekaron belüli feszültség. 5,5/10
