Parkway Drive – Atlas

És sajnos be is következett az, amit ugyan lehet hogy látni lehetett már jó előre, de valahogy sehogy sem akartuk elhinni. Egész egyszerűen nem jó érzés az Atlas-t hallgatni, sőt mi több, fárasztó, helyenként kellemetlen érzést kelt a hanganyag. Már az intró sem kecsegtet sok jóval, hiszen teljesen feleslegesen van túlnyújtva a felvezetés, ami után ráadásul a megjelenés előtt napvilágot látott két szerzemény közül a gyengébbik következik a sorban az Old Ghosts/New Regrets képében, aminek a kezdőriffje finoman szólva ismerős lehet az előző korongon szereplő Karmából. A Dream Run egész egyszerűen ötlettelen és annyira semleges, hogy a Wild Eyes kezdődallama és gigantikus csordavokálja üdítően hat, és ugyan tagadhatatlanul fülbemászó tétel, de még így sem sikerül megközelítenie a Home is for the Heartless-t hatásosság terén. A klippes Dark Days egyébként rendben van, és ebben a környezetben még akár húzónótának is nevezhető. Egyrészt dicséretes, hogy Winston megpróbál távolmaradni a klisé szövegtémáktól, és eleinte én magam is lelkesedtem, hogy egy igazán komoly konceptalbumot fogunk kapni, de sajnos ez a fajta törekvés nem minden esetben valósul meg, és még így is sok közhelybe bele lehet futni a szövegkönyv olvasása közben.

A kellemesen hangulatos The River elég erősen a Carrionra hajaz, ráadásul női vokállal is meg van spékelve, ami többszöri nekifutást követően már nem tűnik annyira feleslegesnek, oda nem illőnek, mint amilyennek első hallásra mutatkozott. Így aztán elmondható, hogy a lemez közepe sikerült a legjobban, hiszen az előtte, de főleg az utána következő formahanyatlás abszolút nem várt negatív fordulat a Parkway diszkográfia tekintetében. A River végére kissé bepunnyadt hallgatót a Swing még újra felrázza álmából, hiszen egy igazi klasszikus PWD tétel, de innentől kezdve teljesen összeomlik az Atlas, és az album második fele leginkább kínos feszengéssel telik. A The Slow Surrender kezdése már szinte előre vetíti a bajt, ami a scratch betétnél következik be, és ha nem tisztelném a zenekart annyira, amennyire, valószínűleg itt ki is kapcsoltam volna a lejátszót. A címadó dal sem váltja be az ilyenkor jogos elvárásokat, hiába a vonósok, csak a gyászhangulatot sikerül tovább növelni. Az utolsó három tételről pedig már tényleg nem tudok érdemben mit írni, mert ekkorra már minden remény elszállt, és a fájdalmasan lassan érkező véget vártam minden maradék erőmmel.

Hogy mégis mi a baj? Egyszerűen nincs húzása az albumnak, elképesztően rosszak a tempóválasztások, hiszen javarészt ezt a lassan, dagályosan hömpölygő búsuló valamit kapjuk, pedig korábban ilyesmiről szó sem volt. Az addig oké, hogy a Deep Blue lassabb, epikusabb világát próbálták továbbvinni, de az a helyzet hogy az ötlettelenség és az önismétlés teljes mértékben beárnyékolja a dalokat. Az újítások pedig fikarcnyit sem változtatnak az összképen, vagy legalábbis pozitív irányban nem sok sikerrel. Mert hát annyi történt, hogy ugyan több eddig PWD idegen elem is alkalmazásra került a számokban, de valahogy egyiket sem sikerült olyan meggyőző módon felhasználni, hogy attól maradéktalanul elégedetten csettintsen a hallgató. Hol vannak már az első két lemez ösztönös adrenalinbombái, szélvészgyors ám mégis emlékezetes témái? Egy izgalmas és addiktív energiakoktél helyett ezúttal kapunk egy rakás siratódalt. Míg a Deep Blue-n a hangulat és néhány ügyesen alkalmazott elem, jól eltalált breakdown elvitte a hátán a lemezt, ezúttal hiába vannak jó ötletek itt-ott, valahogy sehogy sem akar összeállni a kép. Feleslegesen sok a szám, és feleslegesen vannak túlnyújtva 4 perc fölé. Persze, ahogy az mindig lenni szokott, egész biztosan lesznek, akik megtalálják a számításukat az Atlasban is, de ezt akkor sem lehet átlag felettinek nevezni még a legnagyobb jóindulattal sem. Koncerten még így is borítékolható, hogy hengerelni fognak a srácok, ehhez nem férhet kétség, de az biztos, hogy ezzel most egy komolyabb törést okoztak sok rajongónak és legközelebb ennél sokkal többre lesz szükség, ha nem akarnak végérvényesen beolvadni a középszerbe.

5/10