2023. augusztus 2.
Sok egyéb műfajhoz és stílushoz hasonlóan a hardcore punk is kivirágozni látszik az elmúlt időszakban, mondhatni majdhogynem ugyanannyira visszaütlegeli magát a köztudatba, mint amennyire a ’80-as években volt. Nem tudni pontosan, hogy ez a Turnstile szinte mainstream térhódításának, vagy a hate5six YouTube-csatornának (és underground megmozdulásnak) róható-e fel, a lényeg, hogy a zsáner az utóbbi években faszábbnál faszább bandákat termel ki, mi pedig itt a NuSkullnál úgy éreztük, hogy muszáj ezekkel a zenekarokkal foglalkozni egy kicsit, „ha akár egy embernek is tudunk újat mutatni” alapon. Tesszük ezt a lehető legaktuálisabb módon: idei megjelenéseken keresztül.
A múlt héten már kipörgettük öt fiatal amerikai banda friss lemezeit, akikben max. annyi a közös, hogy eme durvulat stílusban gyökerezik a zenéjük, ezenkívül pedig vegyesen fordulnak elő csaj és csávó kiabátorok, punkos oldalról megközelítések, metalos vizekre evezések, egészen váratlan ihletforrások (pop, hiphop, grind), kicsi/közepes/nagy formátumok és hamisítatlan kettőnégyek. Most pedig itt a folytatás, újabb öt, hasonlóan változatos anyaggal, az elkövetők ezúttal négy amerikai (két keleti és két nyugati parti) brigád, plusz egy walesi csapat.
Megjelenés: 2023. február 17. 
Kiadó: Triple B Records
Hossz: 23 perc
Támpont: Mindforce, Judiciary, Restraining Order
San José mellett a New York állambeli Buffalo városa is egészen eklektikus extrém zenei kikeltető. Elég csak a Cannibal Corpse-ra vagy a megboldogult Every Time I Die-ra gondolni, vagy épp jelen alanyainkra, az Exhibitionre. A fiatal banda 2020-ban adta ki első demóját, a rákövetkező évben az első EP-jét, most pedig itt a debütáló nagylemez, a The Last Laugh, ami inkább az első kacaj, méghozzá szélesre nyílt szájjal.
A crossover thrash-banda kicsivel több mint húsz percben, tíz dalon keresztül hozza azt, ami miatt egykoron a punkok meglátták a potenciált a Slayerben: sebes futamok, leegyszerűsített és fogós dallamok, láncra vert vérebre hajazó acsarkodások. Ja, és a vesszőparipáim: a szólók. Ezúttal viszont szó sincs öntelt páváskodásról, ezek a virgázások maximálisan beilleszkednek a dalokba, sőt, a többi elemmel karöltve alkotnak egy koherens egységet. Az Exhibition ereje pont abban érhető tetten, amiben a gyengesége is: hiába a patika hangzás, a pusztító dalok, a pattogó csörtetés, a The Last Laugh semmivel se váltja meg a világot, semmi újat nem mutat, viszont a leckét bemagolja, és pazarul fel is mondja osztályelsőként.
Külön vicces kis szösszenet, hogy a lemezen van egy Agnostic Front-feldolgozás (Crucified), amit egy internetes kritikus oda is ítélt a bandának, mondván: milyen fogós tételt hoztak össze. Na, ezért nem írunk olyanról, amihez nem értünk. A lényeg, hogy crossover thrash-fanoknak kötelező, mindenki másnak pedig erősen ajánlott a srácok bemutatkozása! 7,5/10 (Radó)
Megjelenés: 2023. március 31.
Kiadó: Convulse Records
Hossz: 16 perc
Támpont: Scowl, Spy
Itt egy kicsit nehezebb helyzetben vagyok, mint a Scowlnál, mert ezt már annyira nem tudom beszopni. Itt is megy a keménykedés, meg a nullkilométeres rivaldafény, mindamellett, hogy a Gel zeneileg semmi egyedit, karaktereset vagy legalább egy kicsit is váratlant nem mutat, amivel kiemelkedne a mai mezőnyből. Ami azt illeti, igazából alapjáraton semmi gond nincs az Only Constanttel, ez egy sima, átlag, lepolírozott hc/punk lemez, inkább a banda műmájerkedése vesz el az élményből. Nyilván ezek a legújabb vonalas hardcore-bandák már teljesen máshogy működnek, ő dolguk, viszont számomra nem feltétlenül elég, ha szereted a Black Flaget és a Poison Idea-t, és a bulidon fiatalok petárdáznak egy parkolóban.
A mai napig nem értem, hogy az a bizonyos parkolós koncert miért lett akkora nagy szám, ami kvázi beemelte a zenekart a köztudatba, hogy azóta is ott maradjanak, mint az új generáció reménységei, holott túl sok érdekességet nem csinálnak (és akkor még egy nagylemezük sem volt). Azt meg már végképp nem tudom hova tenni, hogy a legnagyobb magazinok egyenesen az utóbbi idők legérdekesebb hardcore-lemezét tulajdonítják nekik, vagy „a bolygó egyik legfelvillanyozóbb új bandájának” könyvelik el őket. Valószínűleg erről itt szó sincs, csak a Kerrang! szerkesztőségének kéne szólni, hogy ne csak a hate5six csatornájáról tájékozódjanak, ha képbe akarnak kerülni a hardcore jelenlegi állapotával. 6/10 (Simon)
Megjelenés: 2023. április 14. 
Kiadó: Triple B Records
Hossz: 22 perc
Támpont: Scowl, Gouge Away, Spaced
Az Initiate is egy olyan banda, akikről első blikkre meg sem lehetne mondani, hogy mennyire benne vannak a műfaj sűrűjében: kedves kinézetű fiatalok, és akkor még ott a tündibündi albumborító is… Azonban ahogy elindítod a Cerebral Circus című bemutatkozó albumukat (több helyen állítják, hogy már a 2018-as Before Long… is nagylemez volt, de ez igazából mindegy is), rögtön az első másodpercekben kikerekedett szemekkel dobod el a hajadat. És hogy miért mondom, hogy lényegtelen, melyik az egyes számú kiadvány? Mert míg a Before’ még csak kerülgette a forró kását, addig a Cerebral’ stabilan alakítja ki önazonos karakterét. Teszi ezt egy fékezhetetlen (poszt-)hardcore/punk rock formulával és Crystal Pak énekesnő acsarkodásával, valamint személyes szövegeivel, amik mellőzik a “baszd fel a kéket” kaliberű mantrákat, és az egyén problémáira fókuszálnak.
A legjobb a lemezben, hogy hiába követi a stílus(ok) kikövezett nyomvonalát, nem fél pimasz módon meg-megszakítani a konstans abálást.
Példának okáért vehetjük az Amends vánszorgósabb tempóját, az Interlude… öhmm… nyilvánvaló interlude-ságát, a Fire Starter konkrét metalos riffelését, a The Surface szívet melengető, tiszta énekkel (is) operáló emo/grunge kikacsintgatását, vagy épp a záró – és szerintem a lemez fénypontját jelentő – Transparency építkezését, a The Cranberries Zombie-jára kísértetiesen hajazó dallamoktól kezdve a spoken wordön át az epikus, szólókkal tűzdelt fináléig. Nem hibáztatlak, ha ez így most töménynek tűnik, de a Cerebral Circus ezt a zanzát olyan ergonomikusan terelgeti kicsivel több mint húsz percen keresztül, hogy az Initiate-nek jár a vastaps és a remélhetőleg minél hamarabbi, jóval nagyobb ismertség! Egy hazai koncertet is nagyon élnénk ám tőlük, kedves koncertszervezők! *kacsint-kacsint* 8,5/10 (Radó)
Megjelenés: 2023. január 27. 
Kiadó: Venn Records
Hossz: 28 perc
Támpont: Turnstile, Soul Glo, The Armed
Talán szedetünk legkilógóbb formációja a brit – azon belül is walesi – XL Life. Nem azért, mert ők az egyetlenek a szigetországból (ahol megjegyzem, virágzik a stílus, csak most épp senki nem rukkolt elő az írásunkba illő kiadvánnyal), hanem inkább amiatt, mert a cardiffi négyes elég széles spektrumon, már-már experimentálisan zenél. Mindegy, hogy jazz, hip hop vagy autentikus elektronikus betétek tarkítják a debüt dalait, ezeket a rétegeket lecsupaszítva egy nyers, néhol kallódó, de ízig-vérig őszinte és emocionális hardcore-anyagot kapunk.
Talán ők azok, akik a legjobban bemagolták a Turnstile-leckéket,
és ha nincs ellenedre a walesi akcentus, akkor Traxx (ex-Asteroid Boys) simán hozza is azt a hangszínt, amit Brendantől már megszokhattunk.
Az anyag egyértelműen legnagyobb fegyvere a változatosság, ehhez pedig egy szépen megkevert erőmű asszisztál, baromi jól szól a The Boogie Down South, kiváltképp tetszik, hogy dalonként akár többször is változhat, hogy épp melyik hangszer kerül előtérbe, ami egy elég formabontó megoldás, de abszolút fekszik a dolog. Külön kiemelném még a népszerű londoni grime punk duó, a Bob Vylan közreműködésével készült Baby Stepset, ami nem csak a leghosszabb dal a lemezen – a maga négy és fél percével -, de iszonyat király az, ahogy a nyitótéma újra és újra visszaköszön a dalban, fokozva a hangulatot, kitolván az eufóriamérőt. Több helyen írták, hogy kissé összeszedetlen az anyag, amivel csak részben értek egyet, szerintem az irány már adott, max. a kompaktságon kéne még gyúrni, de hát mégiscsak egy debütről beszélünk, annak pedig ez azért elég erős lett. 8/10 (Radó)
Megjelenés: 2023. március 3.
Kiadó: Flatspot Records
Hossz: 29 perc
Támpont: Trash Talk, Soul Glo
Na, egy utolsó kaliforniai hardcore-zenekarra még térjünk ki, akik szintén egyre nagyobbat mennek bizonyos körökben. Az afroamerikai gyökereit előszeretettel hangsúlyozó Zulu egy jóval vaskosabb, erőszakosabb vonalat hoz, mint a fenti csapatok, egy kis powerviolence éllel megpiszkálva a szokásos receptet, ám itt olyan stíluselemek is megjelennek, amik alapvetően jól állnak ennek a közegnek, de nem feltétlenül így. Ezek az össze-vissza beledobott jazzes, reggae-s, hiphopos, zongorás közjátékok megakasztják az A New Tomorrow alapvetően agresszív sodrását, a didaktikus, középsulit idéző slam poetrys betétektről nem is beszélve.
Valahogy azt akarták csinálni, mint a Turnstile, és ide-oda kikacsingatni a hardcore-panelekből, de ez jelen esetben néhol túl döcögősre sikerült.
Sokat akartak villantani egyszerre és így eléggé zavart lett az album, pedig ahogy nézem, élőben egészen koherens a produkció, lemezen viszont csapongó. A teljesen jól működő erőszakos darabolások között túl gyakoriak, és ráadásul mindenféle átmenet nélküliek a váltások, és így ez a kulturális mix a feketék különböző művészeti területeiről kissé nehezen feldolgozható, pláne, hogy csak igen rövid időkre villantanak innen-onnan apró részleteket. Azt viszont mindenképpen az album javára kell, hogy a sokszínűsége miatt egyedinek mondható, és ezzel kiemelkedik – vagy legalábbis emlékezetes marad – az idei felhozatalból. A koncepció alapból nem rossz, de a megvalósítás valahogy nem igazán jön át: úgy pörget fel, hogy egy pillanat múlva már megint lassúzni visz. 7/10 (Simon)
