#Hírek
december 10.
2014. február 14.
Valentin-nap van, és te már megint a League Of Legends-ben húzod az újabb accountod? Kinevetnek a lányok, pedig már egy 5x4-es Borsodis rekeszt gyúrtál a hasad közepére? Körberöhög életed szerelme, amikor Tiesztót mutogatsz neki és szégyenkezve takargatod a dedikált Zséda nagylemezt a polcodon? Szedd össze magad barátom és tudd, hogy nem vagy egyedül! A Nuskull most segít azoknak, akik meguntak állandó nevetség tárgya lenni a metálosok között és szeretnének olyan zenét hallgatni, amit ők is tudnak élvezni. Nem kell mást tenned, mint bepattintani egyet az alábbi lemezek közül a magnóba, felvenni a legkirályabb napszemüveged és begyűjteni a jól megérdemelt Riszpektet. A nemi betegségekért nem vállalunk felelősséget, ez legyen a te gondod. Kezdők és profik is megtalálják a számukra megfelelő kihívást. Szívesen.
Remek tanári érzékkel megáldott cikként kezdjük az ismertetőt a haladóknak szánt Fear Of Dominationnel, akikről bátran hihetnénk azt, hogy a rockerek.hu oldalról is kitiltott felhasználókból verbuválódott társaság, legalábbis a fotóikat nézegetve nem tűnnek azoknak az arcoknak, akiket édesanyának maximális örömmel be tudnánk mutatni. Pedig csak egy átlagos finn banda, akik már 2007 óta építik a hírnevüket, mondjuk ki, nem épp a legsikeresebb módon, ezt pedig a közösségi média mutatószámaiból (jó, lájk) remekül lemérhetünk. Nem egy világmegváltó zene, azt belátjuk, de a tipikus északi, vastag modern (death) metál hangzás leszakítja az ember fejét, a konstans szintiszőnyeg pedig olyan intenzitással adja az alapot a dalok alá, mintha épp a Dragonforce összest próbálná billentyűvel coverelni a tag. Ezzel össze is foglaltam a dalok tartalmának 90%-át, a maradék rész károgásból meg minimális dallamos énekből tevődik össze, semmi olyan, amit ne hallottunk volna már százszor. Na de nem is ezért hallgatjuk a lemezt (ha hallgatjuk), hanem az olyan emlékezetes pillanatokért mint a… legalábbis ott az a rész… na jó a Needle elején van 10 másodperc, amire hirtelen azt hiheti az ember, hogy a Beverly Hills-i Zsaruk filmzenéjének midi változata. Az azért elég király. Kit próbálok becsapni, ez egy szar lemez, még friss húsoknak is csak akkor ajánlott, ha teljes egészében lemaradtak a svéd vonulat utóbbi 20 évéről, de akkor inkább hallgassák azt. A nők nem buknak az ilyenre, sehol egy jóképű tag, vagy valami, aki ezzel becsajozik, az enélkül is be fog. (3)
Oké, egy kicsit lazítsunk az övünkön, itt jön egy erősebb tipp. Nem kell megijedni, a The Unguided sem tűnik valami népszerű bandának elsőre, ám sokaknak felcsillanhat a szeme, ha kiderül, hogy az öttagú bandából hárman a Sonic Syndicate-ben nyomták évekig, aztán kiváltak, mert nem tudtak megegyezni, milyen irányban is menjenek tovább. Megalakult a The Unguided, ami vitte tovább a SS vonalát, az anyabanda pedig kiadott egy nótát, ami olyan gyenge lett, hogy 3 év szünetet jelentettek be, amit elvileg hamarosan új lemezzel fognak kiváltani. Ők most minket azonban nem érdekelnek, hiszen a The Unguided minden Syndicate fan elvárását kielégíti, tökös kis szólók, lötyi dallamok, minden, amitől OLVAD a bugyogó. Ugyan nincs kitekerve tökig a basszus és a szinti sem üt az arcunkba, de pont ettől lesz jóval barátságosabb és hallgatóközelibb az egész, mint a Fear Of Domination esetében. Nem olyan album, amit tíz év múlva is a mellünkhöz szorítva viszünk mindenhova, hanem inkább az a fajta, amire „véletlenül” rákattintunk a ‘csapdás haverok előtt, aztán dörzsölgetjük a szemünket, amikor a vállunkat csapkodják, hogy ezt a fasza metált ők miért nem hallották eddig. Riszpekt level az egekben, lányok a térdeiken könnyeznek. Nem sok dallam marad meg még huszadik hallgatásra sem, de ez nem az a lemez. Egyéjszakás kalandokra, rövidtávú ismeretségek és barátok lenyűgözésére való, arra viszont tökéletes. (5)
Nem mindenki lehet egy Casanova és nincs is ezzel baj. Nem mindenki tud elérni oda, hogy egyszerre legyen betonkemény és érzékeny lélek is egyben, pedig szívünk választottja nagy eséllyel vágyik egy olyan férfira, aki nem fél belekötni bármelyik 150 kilós kondiszökevénybe, de képes könnyeket is hullatni, ha arra van szükség (mondjuk ha épp beverték az arcát, mert olyanba kötött bele, akibe nem kellett volna). A Dead By April harmadik nagylemeze óta nyomatja azt a fajta popmetált, amely próbál ugyan keménynek mutatkozni, de leginkább csak a nyálas dallamok maradnak meg az emberben és a félelem érzése, nehogy a kőrokker tesó meghallja, milyen zenét hallgatunk. Valóban eléri azt a szintet, amely sokaknál kiüti a biztosítékot, de ha a helyén kezeljük a zenekart, akkor rájöhetünk, hogy ez egy igazán szórakoztató kis banda, akik harmadik lemez óta pakolják egymásra a slágereket. Slágerek alatt pedig a rádióban hallható, elsőre ragadó szerzeményekhez hasonlóakat értünk, hiszen hiába van benne metálos alap, meg ordibálás, a Let The World Know-t aligha fogjuk megtalálni egy Slayer fan gyűjteményében. Refrének, dallamos verzék és egyszerű gitáros alapok jellemzik a lemezt, no meg a kicsit háttérbe szorított szinti (az előzőekhez képest legalábbis), amely egy igazi csajozós zenévé áll össze. Ezt persze ők is tudják, elég csak az olyan dalcímeket elolvasni, mint a „Done With Broken Hearts” vagy az „As A Butterfly”, amelyek a dalszövegek mélységét is remekül jellemzik. Igazi csemege azoknak a kezdő fiataloknak, akik még nem választották ki A Közös Dalt, amit a két hetes kapcsolat után könnyezve lehet százszor és százszor újrahallgatni. Ez az a lemez, amelyet bátran előkaphatunk a 3 éves, torzított hangszórós Nokiánkon, kicsutkázva a hangerőt a buszon, mert senki sem fog csúnyán ránk nézni, hanem elismerően fognak bólogatni a kifinomult zenei ízlésünk miatt. Ezzel csajozni pedig szinte illegálisnak számít, olyan könnyű. (7,5)
Nem szeretjük kiadni a szerkesztőségi titkokat, de Valentin-nap alkalmából épp ideje volt átadni a tudást, mitől is döglik a légy. Legyél néma, buta, perverz, legyen a kiszemelt fiatal, öreg, szőrös, ezekkel a lemezekkel biztos célba érsz. Mondjuk ha normális és igényes vagy magadra, az is sokat segíthet, de ki ne szeretné a kihívásokat?
Mégegyszer: szívesen.
