Pantera – Vulgar Display Of Power

Tracklist:

01. Mouth for War (03:57)
02. A New Level (03:57)
03. Walk (05:15)
04. Fucking Hostile (02:49)
05. This Love (06:32)
06. Rise (04:36)
07. No Good (Attack the Radical) (04:50)
08. Live in a Hole (05:01)
09. Regular People (Conceit) (05:27)
10. By Demons Be Driven (04:41)
11. Hollow (05:48)

Hossz: 52:53

Kiadó: Atco / Atlantic

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Pantera 1992-ben kiadta a Vulgar Display Of Power-t, s ez az a lemezük ami zenei aláírásukká is vált egyben. Mind a mai napig megmaradt döntő és végleges albumuknak, amolyan Reign in Blood… A zenekarra a húzósabb metál arcok a Cowboys From Hell megjenése után figyeltek fel (előtte nagyon mást játszottak), mely rengeteg dallammal és kicsit több powerrel, mint thrash-sel adagolva jelenítette meg a texasi fiúkat a pokolból, azonban az elismerést és igazán nagy ismeretséget ezzel szerezték; nem véletlenül raktam ki éppen ezt a válaszható lemezek közé (és nyerte meg a szavazást, Coal Chamber fanok: rajtatok áll melyik Chamberről lesz hamarosan kritika, a többség miatt a jó kis Sepus Nailbomb tuti elbukja).

Már most le kell szegeznem, ez az anyag, egy mestermű! Bár sok kritikus szerint az ezt követő Far Beyond Driven illetve a The Great Southern Trendkill fejlettebb és jobbak (előbb lettek platinák, ennyi az egész). Szerény véleményem szerint azonban a Beyond nem más, mint a Cowboys from Hell és a Vulgar témáinak egy extrém dekonstrukciója, míg a divatgyilkos lemez, egyszerűen csak lázadó és polgárpukkasztó, amolyan odabaszós, pofádba köpök anyag. Na ne higgye senki azt, hogy a mostani kritikám tárgya egy kompromisszumokkal teli anyag. A lemez hihetetlenül erős, masszív és mégis gördülékeny; változatos témákat sorakoztat fel, benne van a power és a thrash elemek minden kelléke, hogy egy remekművé váljék, s válik is. Mint minden erőszakos metál vonulat, így ez is tele van ellenséges érzelmekkel; ezzel is kezdik meg a tobzódást a brutalitásban és a nyersességében a Mouth For War-ral, mely olyan, mint egy kampó a jobb állkapocsban… akár a borító! Minden a helyén és egy kis beteg és kicsavart rock & roll ízzel fűszerezve, tagadhatatlan az erő, mely lenyomja fél kézzel az óvatlan hallgatót. bandára jellemzőek az igényes szólójátékok és futamok, melyek remek s hangulatos átvezetést és érzést teremtenek megDimebag (Diamond) Darrel jóvoltából, ki már nem feszíti húrjait a mi világunkban… (RIP).

Mintha agytekervényeiket húznák lassan és kötnék egy földalatti szerelvény végére, nagyvonalakban ilyen érzéseket kelt és így kezdődik meg a lemez egyik legnagyobb mészárlása: A New Level, mely valóban egy új szintet jelent, hiszen ez a banda ilyen súlyosságú és őrlő vonaglást még nem készített. Beteges és masszív témák váltják egymást, és egyszerűen képtelenség elemezni, annyit ad és vesz el, s mindez úgy kerekedik a fejünk fölé, tapos az arcunkba, hogy mi csak nézünk és hallgatunk… (nem véletlenül használja fel némely témáját az ipari sóder: FLA a Millennium albumán). A számok hosszúsága mindig mesterien megfelelő, arra hogy se túl rövid, se túl hosszú ne legyen, éppen ott érnek véget és kezdődnek el, ahol azoknak kell. Az album érdekessége még amúgy, hogy lineáris, bár a trackek egymástól el vannak választva, mégis olyan az egyik zárás, mint amilyen a kezdés dinamikája… nincs megtorpanás, csak folyamatos és állandó körforgás, s már észre se veszed, hogy negyedszerre megy le az egész vulgaritás… haha! Milyen cím egyáltalán ez a Walk? Ilyen súlyosságú és sűrűségű séta miféle léptekkel történhet meg? A választ a Pantera adja meg, igazán masszív és ebben a nótában is egy picit érezhető egyfajta tompított és szétroncsolt rock & roll ízzel. lyan az egész, mintha futnánk. Tüdőnk minden apró hajszálere megfeszül és kivörösödik; hideg friss levegő be, meleg és szükségtelen ki… megyünk… megyünk csak előre, légzés a helyén, szívem a tüdőmben, öklöm az arcomban (erre a Cowboys-on volt egy jó példa, amit az Apocalyptica is rettentően művészien és sikeresen maga képére formált).

Ez a mocskos és nyers rock & roll íz, a Kurvára ellenséges (Fucking Hostile) című nótában érződik leginkább, mely nem gyengén hajaz a Cowboys húzósabb hangulataival, gyors és pergős szám, ám mégis dallamos, nem mély és nem súlyos, csak egyszerűen vágtázó és ingerült. Az hogy Phil Anselmo ma mivé lett, semmiféle értéket sem képes levonni a lemezen nyújtott teljesítményéből, itt a végére olyan erős és zajos az ordítása, megfeszűlő inakkal ugrik neki az ellenfelének, ha kell üvölt, hörög, károg, köp és sír, s ha kell akkor tisztán és keserűen énekel. (egyesek lehet megköveznek érte, de számomra ha nem is olyan virtuóz, de hasonló helyet foglal el nálam, mint: Mike Patton). Erre példa gyanánt az albumon két helyen is megerősítést kaphatunk, az egyik a This Love… milyen egyszerű cím is: Ez a szerelem… de amilyen szimplának tűnik, olyan nehéz ezt az emberi életben sikeresen egyeztetni önmagunkkal, s persze megtartani is a szeretett és bálványozott lényt, értelmet kovácsolni az életünknek, kielégülni lelkileg és testileg egyaránt, majd csalódni és vezekelni mások vagy önmagunk gyengesége és szerencsétlensége végett. Ez olyan téma, melyet a zenekar mind szövegileg, mind zeneileg tökéletesen szervíroz a hallgató élettapasztalatra éhes szívének. A nóta úgy kezdődik, ahogy végződik, a köztes rész pedig egy komplex egyvelege annak, amire azt mondjuk: emocionális tudás! Szép felvezetés és letargikus ének, tele a melankólia lepte őszi falevelekkel… a taktus, akár az óra ketyeg, és 1:20-nál már ránk is szabadítja a gyűlöletét Anselmo, felváltva szaggat… ám mielőtt ráeszmélnénk, már újra a kezdő dallamok feszes keserűségében lengünk. 1:53-nál annyira érezni a tudást és a mély érzelmeket a vokálban és a zenében, hogy a szívünkbe mar, melyre aztán igazán durván és pengésen kezdődik meg egy kis átvezetés után 2:30-nál újra, itt azonban az oda-vissza köpködő vokál és szaggatott gitár téma beteljesedik és egy masszív középtempós power-thrashbe hanyatlik. Aminek logikus következménye a betegebbnél is betegebb mély szaggatás, melynek kezdetét a megkínzott üvöltő hangon agyunkba préselés kezdi meg: Nincs többé kiábrándulás! (3:05) 3:45-nél újra a kezdő dallamban utazhatunk, melyre egy csodálatos szóló téma feszül rá, ám ez csak egy újabb átvezetés, hiszen 4:25-től újra az agresszióé a főszerep. Az ötödik perctől irdatlan massza formában vonaglik a gitár, mely aztán lassan elhalkul, amiből újra visszatér a kezdő dallam és elzárja a haragot.

A hatodik nóta egy velejéig thrash anyag, mely pakolósan hempereg meg az üvegszilánkokban, remek speed/power refrénnel és lökhárító csikorgató gitárokkal, amolyan igazi ébresztő… 1:10 és 2:12-nél nagyon érezhető a Cowboys féle megoldások és zakatolások, ám a Vulgár minden pillanatában súlyosabb és masszívabb, mint elődje. Ebben a trackben hatalmas adag energia van, 2:30-nál már teljességében speed, aztán leállós váltás és üres járatos basszus, rájammelt szólóval, végül újra a beindulós középtémák térnek vissza. A gitárok nagyon a helyükön vannak és a vokál is erőszakos, már-már vérhányós, és itt már Anselmo sejteti azt, amit később a lemezein illetve projectjeiben ki is fejt; közeledni a hörgős és károgós extrémvitás felé. Vinnie Paul teljesítményéről csak annyit lehet elmondani, hogy azt hozza és üti meg, amit a lemez megkíván, pontos és gyönyörű dobjátékot hallhatunk tőle, mely az elejétől a végéig felépített és könnyed, mégis masszív; zsigereiben van az egész!

A rock & roll kifordított betétjei visszatérnek, nagyon dallamos kezdéssel, majd rapelgetős (kicsit talán Faith No More szerű pattogós vokál 0:29), ami kellő felvezetése a masszív és mégis dallamos refrénnek. A Nem megfelelő (Támadd a radikálisokat) inkább poweres thrash, mint thrashes power, a lemez egyik legdallamosabb tétele, mely alól csak a két lírikus betétdal képez kivételt. 2:55-nél pl. teljesen olyan részeket tartalmaz, melyek szemrebbenés nélkül köszönnek vissza a Far Beyond-on, a végére aztán a záró refrén után mégiscsak egy thrashes, térhatással megspékelt fogós alapot kapunk melyet szépen kevernek le, megfelelő helyet biztosítva a nem túl optimista hangvételű Gödörben élni című nótának.

Ez azért tűnik furának mai szemmel, mert egyszerre tartalmazza a Cowboys féle dallamokat és a Far Beyond féle vokál, kacsa és megkínzott csúsztatós gitár témákat, s mindaz, amiről szól; a két anyag között foglal magának méltó helyet. Rengeteg változatos témával operálnak, ahol Anselmo hangjával még a köpést és az erre való felkészülő hangot is jól építi bele, részese lesz, mely nélkül üresnek éreznénk. 3:14-től egy igényes leállós rész fültanúi lehetünk, mely gyönyörűen hömpölyög velünk együtt a dallamok és tört/ be nem fejezett hangulatok gátjain át, s végül 4:20-nál visszatér a kezdő téma, mely lever és még zárásnak még le is köp…

Az album egy másik nagyon erős tétele a szegecses és piszkos/trágár refrénnel az Átlagos emberek (önteltség), mely hihetetlen módon felépített és lehetetlen nem kísérni magunkban a ritmusokat. Vinnie Paul nem egy dobost köröz le ezzel, és itt Anselmo vokálja is néhol-néhol dallamos, Rex “Rocker” Brown basszus játéka vastag és masszív (3:46), a refrén pedig olyan sokrétű, hogy ez már magától értetődően és tagadhatatlanul mutatja, hogy a Pantera nem csak egy sima thrash banda, fertőzött ez oly sok stílustól és érzéstől, mindenevők! A 3:30-tól megkezdődő tipishen Pantera üres részekből olyan remekbe szabottan és elnyújtottan hozza ki a gitárt és vezeti át a nótát az alaptémába Darrel, hogy az már több mint mesteri! (nem hiába gyászolta a rock/metál média, nagyot bukott az egész stílus az elvesztésével, nem csak az előtte már szarrá ment és feloszlott Panterával, hanem egy ilyen zenész távozásával!). A végére szokásos módon visszajön a jól felépített alapdallam.

Csorba és kietlen módon, lassú söpréssel és pengeszántotta karcolatokkal robban be, a vokál változatos, egyszerre játszik a dallamokkal és az üvöltéssel, az album egyik legdurvább tétele ez, melynek a refrénje hörgés: Beckon the call (hívogató jel). A Pantera egyik erőssége, hogy bár a szövegeik nem művészek (ám nem is primitívek), mindig megfelelően illeszkednek a zenéhez; mit várhatnánk a Démonoktól vezetve számcímtől? Hát nagyjából azt, amit itt hallhatunk… a végére a masszív őrlés nehezen zár, és a Hollow (Üres) felszabadít a nyomasztó ütemek és gitárismétlődéstől.

Egy barát elvesztése mindig nehéz, és a zenekar történetében a droggal és alkohol problémákkal küszködő Anselmonak ez örök veszély volt, már a divatgyilkos stúdiómunkáinak idején is túladagolása volt. A banda talán legmélyebb és személyesebb nótája ez, mely könnyedén parkol be a MetallicaThe Unforgiven vagy Nothing Else Matters féle lírai dalai mellé. Aki nem ismerné esetleg a Pantera munkásságát, és azt hinné, hogy csak súlyos dalokat bírnak írni, semmi érzés és dallam, az nagyot nézhet most, de szinte minden lemezre jut egy-két kellemes (vagy csak szép részekkel rendelkező nóta). Ez gyönyörű track, mely minden percben az összes erővel és energiával élve, ami mindig és mindenkivel birkózik; rávezet az elvesztésre és a hazugságra. A zene öltöztetője a dalszöveg, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a Pantera srácokban egy óriási harag és frusztráció volt, amikor ezt az albumot írták (a Cowboys után komoly elvárásnak kellett megfelelniük, a Vulgar után meg már soha nem bírták magukat megismételve lekörözni az eddigi szentélyeket). Leginkább az egészen emberi számokkal bánnak haraggal, a hamis barátok vagy a keserű realitás a saját társadalmukból. Vokál terén az 1:45 körüli teljesítménye Anselmonak, torka sokszínűségének minden árnyalatát vászonra/korongra vetíti. Egy kisebb átvezetés után megérkezik a harag és a kudarc, a dac és a keserűség, 3:07-nál robban… az énekben itt már nyomát se találjuk az iménti gyönyörű daloknak, csak egy 7 másodperces részen érezni ezt 3:55-től. 4:57 körül van még egy leállás, aztán újból ránk förmed a keserű valóság és a hömpölygő gitárok hada.

Phil Anselmo visszautasítja az éneklést ezen a lemezen (és az ezt követőek többségén is), és elkezd egyféle üvöltést vagy épp ugatást, hörgést és agresszívabb ordítást, mint a Cowboys-on. A hangja félelmetesen hasonlít némely helyen James Hetfield-éhoz a Metallica kult bandából, a sors fintora, hogy pl. a new orleansi Exhorder-es énekes csóka Kyle Thomas hangját, mégsem Hetfield-hez, hanem Anselmo-éhoz hasonlítják (na mindegy, csak érdekesség).  Ez egy remek lemez, melyen nem hallatszik a lassan a közben eltelt 15 év. Rengeteg zenekarra voltak hatással, és ezzel az anyaggal örökre beírták maguk a zenei történelembe.  A Pantera-nak volt valamilye, ami más hasonló bandának nincs meg (még ekkoriban, vagy nem is lesz meg soha): a mámor, az élvezet, hiszen a legtöbb szám erről a lemezről teljes mértékben élvezetet okoz, hallgatása közben félelmetes ritmust teremtve, és darabokra farcolva karunkat, ahogy a CD tálca felé nyulunk. Az idő tájt, amikor ez a remekmű megjelent és még rá pár évvel is 3 banda uralta ennek a stílusnak minden szegmensét a rock/metál médiában: Pantera, Sepultura, Machine Head. ’92 táján a Pantera olyan ismeretségű banda volt, mint mondjuk ma a SlipKnoT (hasonlóan fog az is el és megcsúszni-melyet már meg is kezdett…).

jah és 10/10 :}