Pangea – Demo I. & II.

Hazánk nem dicsekedhet kiforrott sludge/doom színtérrel nemhogy a nemzetközi poronddal-, de még a környező országokkal szemben sem, azonban vannak olyan bástyái a magyar keményzenei életnek mind az undergroundban, mind a már kiadóval rendelkező zenekarok között, akik pusztán egy-egy eldugott szubkultúrát céloznak meg rétegzenéjükkel, jobbára sikeresen. Az utóbb említett zenekarok táborát erősíti a budapesti Pangea nevű formáció is, kikben hamarosan komoly űrkitöltőt tisztelhetünk a honi színtéren belül eddigi két kiadványuk hallatán.

A 2004 óta létező zenekar a külvilággal napjainkig semmilyen kontaktust nem tartott, még fennállásását sem tudatta a publikummal; pusztán saját örömükből, és barátaiknak zenéltek, s talán ez a csendes alkotói magány eredményezte az általuk csendesen megjelentetett két, ugyanazon hat-hat szerzeményt felölelő felvétel reményteli színvonalát. És hogy mit is kapunk ettől a három pesti suhanctól?

Mélyrehangolt, gonosz riffekkel felvértezett, mocskos sludge/doom metalt, melyben éppúgy felcsillannak a korai Neurosis nevével fémjelzett reszelős, hardcore-ból burjánzó témák, mint egy-egy Pantera, vagy Down által ihletett riff, ám afelől sem lehet kétsége a hallgatónak, hogy Walch Márton és barátai emelt óraszámban hallgattak Crowbart, COC-t, és talán egy csipetnyi Unearthly Trance-t is. A több, mint húsz éve csángó népzenével foglalkozó Márton hangszíne a két felvétel között jelentősen mélyült, és talán az első demón a magas hangok még spontánabban, természetesebben is képződtek, mindenesetre ez nem megy a minőség rovására a második kiadványon sem, ám hogy ne zavarjam össze a kedves érdeklődőt, külön-külön bemutatom mindkét felvétel előnyeit, és hátrányait.

A Demo I. egy hosszasabb felvezetés után indul be, és már az első szólamoknál észrevehetjük a zenekar két legfontosabb ismérvét: az egyik a komótos középtempókkal kiforrott egységet alkotó, váltásokban gazdag – ám mélyrehangolt – gitárjáték, melynek kontrasztját egy-egy váratlan villantás adja; a másik pedig Márton hangja, mely a kissé kásás minőségű felvételbe pont beleillik, hiszen hangszíne az acsarkodás legszélsőségesebb spektrumain mozog, és bármihez képes alkalmazkodni, melyet a visszhangzó közeg csak javít. A kissé gyenge hangzás azonban nem megy a Burning Full Throttle elődjének sorait erősítő Szívós Csaba gitártémáinak rovására, inkább a dobsound terén nyilvánulnak meg ezen gyengeségek, melyek a dalok erejéből szerencsére nem vesznek le. Az itt hallható szerzemények jobbára marcona alapokon nyugszanak (persze az elmaradhatatlan, helyenkénti felgyorsulásokkal), ám a gitárdallamok jóval túlmutatnak az ötlettelen E-húr szaggatásán; érződik, hogy a zenekar nem véletlenül akkor adta ki ezt a demót, mikor szerette volna, nyoma sincs a kapkodásnak. A kiforrott hangzásvilág hátránya azonban, hogy helyenként déja vu érzés keríti hatalmába a bejáratottabb fülű zenehallgatót, de nem konkrét lopásokkal állunk szemben, csak ismerős hangulatokkal, és dallamszerkezetekkel. A második felvételhez képest az itt érvényesülő aura talán organikusabb is, hiszen a fentebb említett zenekarok korai kiadványai is hasonló hangzásvilággal láthattak napvilágot, ezáltal a műfaj elkötelezett hívei számára talán szerethetőbb is lesz ez a demó, mint utódja. A Demo I. egy kellemes, és hagyományörző-, teremtő kiadvány, mely túlmutat egy átlagos honi debütáláson.

Az idén megjelent Demo II. szembetűnő vonásokkal kíván elkülönülni elődjétől; egyrészt ezen a felvételen hallható már basszusgitár is – Béla, a basszer nem maradt állandó tag, így napjainkban is trióként ad koncertet a Pangea -, másrészt a felvétel keretes szerkezete merőben eltér a stílus sémáitól, hiszen a korongot egy templomi gregorián ének dallamai indítják, majd az andalító foszlányokat határozottan törik meg a Demo I. szerzeményeinek újragondolt változatai, melyből már az első pillanatokban kitűnik a jóval erőteljesebb, és morcosabb hangzás. Az újrafelvételekben méginkább kitűnnek a mélyrehangolt riffek, valamint a membrángyilkos pengetések is, és a dalok nem sínylettek egetrengető változtatásokat, noha nem is igényelték azt. Azonban az első demó hangzásvilágához ezek a dalok véleményem szerint közelebb álltak, de tény, hogy a vaskosabb megszólalás, és a basszusgitár jelenléte sokat erősít az összképen. A lemez felvétele szerintem nem volt egységes, mert a negyedik nóta gyengébb megszólalást kapott, mindenesetre a ráncfelvarrás a Demo I. zárónótájának használt leginkább, talán ez a dal a legerősebb Pangea szerzemény, baljós-, ám feelinges gitártémái miatt. A korábban kitapasztalt feszültség itt is felébred, a második demóra nyílván az erősebb megszólalás miatt volt szükség. S mint fentebb kiemeltem a keretes szerkezetet, ahogy a lemezt egy templomi dallamfoszlány nyitja, úgy egy meditatív hangvételű, négy és fél perces, csak éneket tartalmazó (már-már drone doom) betét zárja. Szokatlan megoldás, de hangulatos.

A Pangea két kiadványa (ami lényegében egy) sokak számára fog örömet okozni, hiszen a fentebb megnevezett zenekarok rajongói számára az itthoni színtéren jobbára csak az Angertea volt kiemelendő példa a súlyos, és fájdalmas sludge/doom alapú muzsikát játszó bandák közül, ám a helyzet változóban van, és a Pangeát is érdemes lesz figyelni, akármennyire is tiltakoznak ezellen a passzív megnyílvánulásokkal, és a minimális információkkal. Mert ami jó, az jó. S habár nincs is igény egy terjedelmesebb szubkultúra létrehozására, attól még sok különc találhat ebben a muzsikában menedéket. Az értéket úgysem lehet elrejteni. Aki kíváncsi a zenekarra, az október 6-án, a Viper Roomban megtekintheti őket az Ad Astra, és az Entrópia társaságában.

Összesítve:
10/8.