Palms – Palms

És ez kivételesen viszonylag könnyen megválaszolható: pár hónapnyi hangulatkiegészítésre. Az ISIS működésének vége felé volt miért szájat húzni. Az, amit karakterként és csúcstermékként tudtak tálalni a Neurosis-alapanyagokból összeállított recept alapján, az utolsó két lemezre középszerűséggé és egyhangúsággá vált. A baj egyáltalán nem az új csapásiránnyal volt, egyszerűen elmaradtak az egyedi megoldások, a nagy pillanatok, a katartikus számok (ami nem páratlan a zsáneren belül, pl. a Pelican az ISISt is megelőzve halad már egy ideje ezen az úton). Az, hogy az ISIS végső hangzásáért épp a Palmsban kikötött társaság felel, vagy hogy épp ez a hangzás az, amiért a Palms ezt az ösvényt választotta, most mindegy is, de sajnos a végeredmény ugyanaz, és ezen Moreno jelenléte sem tud változtatni.

Ahogyan az ISIS utolsó albuma, úgy a cím nélküli Palms nagylemez legprecízebb minősítése is valami olyasmi, hogy nem rossz. A bő háromnegyedórányi hat szám fele-két harmada minden további nélkül szórakoztató hallgatnivaló. És talán egy okos húzás, talán csak véletlen volt, de a beharangozó szám messze a legrosszabb eleme az albumnak, amivel sikerült eggyel közelebb vinni az internet emberét ahhoz, hogy elvárások nélkül vegye fülbe a dalokat. Persze a dal kifejezés azért itt sem teljesen helytálló: a legrövidebb szám is majdnem hatperces, a versszak-refrén sormintát sem kell keresni, de a rockfiók terminológiája a zene karaktere miatt mégis alkalmazható. És hiába élvezetes mondjuk négy szám a lemezről, itt-ott ijeszt csak meg igazán egyedi megoldás, hatásos elem, és csak apróságok maradnak meg, ráadásul nem túl sokáig. Annyira pedig nem sajátos az album, hogy épp érte kelljen nyúlni adott hangulatban: a Palms számok megörökölték az építkező, elnyújtott szerkezeteket az ISIStól, a kifogástalan dallamokat pedig a Deftonestól, de a végeredmény még így is kevés. A lemezt indító Future Warrior magabiztos Mike Oldfieldos hangzása leszögezi (egyrészt azt, hogy igaza volt Jeff Caxide-nak amikor azt próbálta a rajongókba sulykolni, hogy nem szabad ISISre számítani a Palmstól, másrészt), hogy Harris kaptafája a dobfelszerelés, nem pedig a keverőpult, és gyakorlatilag nincs olyan pillanat a lemezen, ami engedne ebben a meggyőződésben meginogni (ráadásul épp a dobsáv az, ami a legfakóbb). Az énekdallamok miatt nehéz lenne panaszkodni, Moreno még a két abszolút üresjárat számot (Tropics és Patagonia) is egy picit vállalhatóbbá tudja tenni, de egyedül kevés ahhoz, hogy a lemezt az átlagosság szintje fölött tudja tartani.

Az átlagos szintnek viszont a tetejét képezi. A Future Warrior a langyos indítás után az album egyik csúcspontjává fejlődik (nyilván túl korán), a Mission Sunset hipnotikus hangulata is működik, a lemezt záró Antartic Handshake pedig bármelyik planetáriumban megállná a helyét egy popcsillagászati vetítés áltudományos narrációja alatt. De ennél azért a műfajon belül lényegesen többre lenne szükség, akkor is, ha teljesen kizárjuk a hátszelet.

6/10