Pain Of Salvation – Scarsick

Tracklist:

01. Scarsick (7:08)
02. Spitfall (7:17)
03. Cribcaged (5:56)
04. America (5:05)
05. Disco Queen (8:22)
06. Kingdom of Loss (6:41)
07. Mrs. Modern Mother Mary (4:14)
08. Idiocracy (7:04)
09. Flame to the Moth (5:58)
10. Enter Rain (10:03)

Hossz: 60:07

Kiadó: InsideOut

Webcím: Ugrás a weboldalra

A svéd Pain Of Salvation az utóbbi években elég nagy ismertségre-, valamint elismertségre tett szert, ám férfiasan bevallom, hogy igazán sosem voltak képesek meggyőzni. Tudom, hogy Daniel Gildenlöw egy zseni, és hogy mély gondolatvilágát a zenében tökéletesen képes megtestesíteni, de engem nem tudott még egy PoS lemez sem maga mellé láncolni; sőt, a “BE” is, – ami tényleg kimagasló alkotásnak számít mind a kritikusok, mind a rajongók szemében – nálam csak altatóként funkcionált inszomniás éjszakáimban, 6-7 számig bírtam. Bocsánat.

Azonban a “Scarsick” más. Nem tudom, valahogy… Hallgattatja magát, már az első pillanattól fogva, zeneibb a megközelítése, mint elődjének. Az új nagylemez a “The Perfect Element” című korong második része tematikáját illetően, azonban ha a laikus olvasónak ez nem mond semmit, e nélkül és képes lesz élvezni a 10 tételből álló, a végletekig monumentális nagylemezt.

Hogy miért mondtam azt, hogy végletekig monumentális? Erre egyszerű a válaszom; a PoS már nem progresszív metal, „csak” progresszív, és ezt felesleges mélyebben firtatni. Már nincsenek műfaji korlátok (ezt már a “BE” esetén is megtapasztalhattuk), és felesleges is skatulyázni, bármihez is nyúlnak, nincsen semmilyen határ, ez az igazi művészet. És pont az ilyen extravagáns lemezek osztják meg a rajongótábort, de ez nem baj, sőt! Kell is az ilyen, hogy az ember képes legyen róla határozott véleményt kialakítani. Van, akinek elsőre sikerül, van, akinél igényel pár hónapot. A “Scarsick” nem egy szokványos album, itt jogosan felvetődik a kérdés, mi számíthat szokványosnak Danielék esetében: már semmi sem. De beismerem, hogy szokni kell az összképet, utána vagy megszokod, vagy megszereted. Elég a szuperlatívuszokból, lássuk a korongot!

A nyitó Scarsick mérnöki precizitású tört ütemei és gitárszaggatásai, valamint a szövegmormolós, rap-betétek a Clawfingerre emlékeztetnek, mindenképp agresszív kezdés ez a dal, emelkedett, keleties hangulatú refrénnel, és sok-sok hangulatfokozó gitáreffekttel. A dalban a gitárok, és az általuk képzett zajok egyensúlyozzák az eddig szokatlan témákat, a háttérben felbukkanó női énekfoszlányok pedig Daniel változatos énekstílusát. A Spitfall verzéiben tovább folytatódnak a szövegmormolós betétek, az aláfestő billentyűtéma néhol már gangsta rap utánérzést ad, hehe! De valamely oknál fogva nem tudja az ember – kellő affinitással – nem szeretni az efféle megmozdulásokat; tény, hogy ehhez az albumhoz 100%-os objektivitással kell közelíteni, és nem begyöpösödött fémszívűként (tisztelet a kivételnek). Az itt hallható refrén pedig az egyik legjobb az albumon, a nagyívű énekdallamokat a háttérben szóló gitárharmónia tökéletesen kiegészíti, részben ez teszi az egyik legjobb tétellé is az amúgy is kimagasló korongon. A Cribcaged az album legfelkavaróbb dala, helyenként már-már balladisztikus hangvétele mellé párosul Daniel kiábrándult szövegvilága és énekstílusa; maximálisan beleéli magát abba, amiről szólnak a dalai, és a legszörnyűbb mégis az, hogy igaza van; jelen esetben a tényleges emberi értékek elértéktelenedése, devalválódása áll a középpontban. A hat perces kompozíció alatt többször is átrázza az embert a hideg, főleg a refrénként ható “fuck”-os szövegrésznél; azért fogalmazok így, mert itt nincsen refrén, egyedül egy kisbaba hangfoszlányai és a gitártémák ismétlődnek, néhol már hipnotikus mértékben. „You’re Just People.”

Az America a legpörgősebb dal a korongon, feelinges, kései Queensryche-ra emlékeztető gitártémái már rádiórock-kategóriába avanzsálhatnák a nótát, ha nem az Újvilágot érintené a szövegvilága. Ha nem olvasol utána a dalszövegnek, magad elé vetíted a dal érzésvilágát: a lehajtott tetejű Cadillac-edben haladsz Amerika bármely tengerpart melletti főútján, az utak szélein pálmafák hada, melletted pedig álmaid nője ül; azonban kiderül hogy a kocsid lopott, a pálmafák szeméthalomból épültek, a nőd pedig gumibaba; erről szól a dal – legalábbis nekem -, csak élesebb megközelítéssel, reális valóságalappal. A Disco Queen a kedvenc dalom lett az albumról, és állítom, ez egyben a legváratlanabb tétel is. Zenei alapját a ’70-es évek végi diszkózene szolgáltatja, olyan BeeGees / Abba utánérzésként, kiegészítve funky-s témákkal, vastag basszusszólókkal. A nyolc és fél perces dal nem túl összetett alapokból építkezik, ugyanakkor félelmetesen fogósra sikeredett; csak objektív hozzáállást igényel, Danielék eddigis szerettek viccelni, miért lenne baj egy ilyen retrospektív téma? Legalább ha újjáalakulna az Abba, már biztos helyük lenne előzenekarként, hehe. Szövegében egyébként tipikusan szimbolikus jelentésmaggal bír, ugyanúgy értelmezhető szexuális töltete alapján, mint a diszkóvilág bemutatásaként, vagy… Inkább fedezd fel! A Kingdom Of Loss egy hagyományosabbnak mondható PoS ballada, kicsit emlékeztet a “BE”-re, többek között a monológbevágások miatt is, azonban Daniel hozza a dallamait, lágy gitár és vastag, elszállós billentyűmelódiák kíséretében. A Mrs. Modern Mother Mary változatos effektekkel, valamint újfent vastag billentyűdallammal indít, ami kissé felkavaró érzetet alakít ki a hallgatóban. A funky-s gitártémák végigkísérik a dalt, de itt is a hangulaton van a hangsúly, a refrén ha nem is operál utánozhatatlan dallamokkal, mindenképp maradandó, de összességében nem érzem kiemelkedőnek. Az Idiocracy kísérleti jellege képes tartani a figyelmét a hallgatónak, a hipnotikus bevezetés után következő refrén azonban nem ad dinamikát a dalnak, hanem még inkább lassítja, egyedül a néhol felbukkanó reszelős gitártémák adnak lelket a tételnek, és a dal végi lebegés; vagy csak nekem sok ebből közel nyolc perc. A Flame To The Moth vad(abb), morcos hangvételű gitártémái, és az aláfestő billentyűjáték üdítően hat az előző dal után, sok kettősséggel akadunk szemben, de ettől is csak izgalmasabbá válik a közel hat perces téma, amiben ordítástól szövegmormolásig mindennel találkozunk… Felkavaró. A záró Enter Rain pedig már a nem öncélú kísérletezgetések kategóriájába tartozik, mindenképp a benyomásra alapszik, de pont annyira lesújtó, mint amennyire felemelő… Mindenképp többszöri meghallgatást igényel, de kifizetődik, méltó lezárása a lemeznek, függetlenül attól, hogy a refrént kicsit sematikusnak és túl monotonnak, kimondom: ötlettelennek érzem.

A “Scarsick” mindenképp egy előremutató album, amit ha a jelen nem is fog kellőképp értékelni, talán a jövőben méltó elismerésre találhat. Nem ez lenne a történelemben sem az első, sem az utolsó eset; és mint már fentebb hangsúlyoztam, objektív, mindentől elvonatkoztatott hozzáállást igényel a lemez. Valamint afelett sem lehet szemet hunyni, hogy a kísérleti jelleggel nehéz barátkozni (főleg a korong vége felé), mindenesetre remélem senkit sem tántorít el a “Scarsick” attól, hogy a február végi koncerten önfeledten szórakozzon!

10/9.