P.O.D. – Murdered Love

Sonny Sandoval és barátai szorgalmasan jegyzetelhettek az elmúlt tíz évben, így történhetett meg az, hogy 2012-re saját irányzatuk kispadjáról a nu metál legharcosabb őrangyalaivá váltak. Hogy miért emlegetem a kispadot? Emlékszem, tizenévesként csak azért hallgattunk időnként P.O.D.-t, mert az is nu metál volt, de már akkor se nagyon értettük, hogy mitől is népszerű ez. Nem volt se elég zúzós, se elég fogós, vagy ha mégis sikerült elcsípni egy-két jó dalt, azok sem értek meg túl sok hallgatást (lásd a Satellite lemez slágereit). Igaz, hogy a zenekar a két sikerkorong, az itthon talán kevésbé közismert The Fundamental Elements of Southtown és a Satellite idején a csúcson tanyázott, de ez például Fred Dursték rajongótáborával és eladásaival olyan arányban állt, mint a Kékes magassága a Mt. Everestével. És hogy miért ők egy utolsó utániakat rúgó keményzenei irányvonal láncos kutyái? A lemezen fellelhető fekete városi költészet mennyisége a Gold Cobra óta a leginkább nu metálos hangzással ruházza fel a korongot, igazi újramelegítéseként az ezredforduló zenéinek, sőt, a helyenként roppant intenzív Rage Against The Machine ízvilággal (az On Fire még szövegszintű utalást is tartalmaz) még annál is korábbi időkre nyúlnak vissza Sonnyék. Hogy mégse lógjon ki annyira a lóláb, minden eddiginél több raggázással próbálnak meggyőzni minket arról, hogy ez nem a nu metál jellemvonásainak erődemonstrációja. De nem lehet egyértelműen azt állítani, hogy mindez baj lenne, talán eddig még soha nem kezdődött ilyen jól P.O.D. lemez: a nyers erőt árasztó Eyez, a csodálatos gitártémára épített Murdered Love, valamint az ultrafogós Higher és Lost in Forever mind-mind súrolja a bika szemét. Kár, hogy ezzel körülbelül az összes pozitívumot fel is soroltam, az ezután következő dalok ugyanis vagy rosszak, vagy csak közepesek (a jobban sikerültek közé tartozik a reggae-s Babylon the Murderer és Panic & Run, illetve a záró I Am). Ezek sem feltétlenül a zene miatt lettek olyanok, amilyenek (bár hangsúlyozom, a zenei alap is a „pillanatok alatt megunható” dobozba pakolandó), inkább a dalszövegek felelősek a kínos pillanatokért. Persze nem For Today–féle őrült misszionáriusokkal van dolgunk, de azért itt is aranyosan keveredik a szentbeszéd a vicces naivitással, az pedig, hogy a gettó/keménykedő zene mellett mennyire rendszeridegenek a vallásos szövegek, a legjobb példa a nyitónóta, melyben Sonny aranyfukszos lelkipásztorként rappel az eljövendő apokalipszisről.

Úgy összességében hihetetlenül komolyan vették küldetésüket a srácok, de őket nagyon nehéz komolyan venni, főleg olyan dalok miatt, mint az ultragyermeteg, Christina Aguilera által inspirált Beautiful. Valahogy nem tudták eldönteni, hogy most pozitív energiát kéne sugározni (ami egyébként jól állna a dalnak, amennyit meg tényleg sugárzott, azért hálás is vagyok), vagy a fájó realizmus érdekében ki kéne dobni a teljes habcsóküzenetet a kukába („he said he’d never do it again/so she puts on a smile and starts to pretend”). Bob Marley se jutott volna messzire, ha például kiskutyák legyilkolását is beleszőtte volna felebaráti szeretetről szóló szerzeményeibe. A komolykodással agyonnyomott hippidaloknál nagyobbat üt a tényleg nyersen és keresetlenül őszinte I Am, de ennél meg tavaly a Life In Your Way-től ezerszer hatásosabbat hallhattunk. Meg egyébként is, bár nem vonnám kétségbe hitük és szándékaik tisztaságát, de aki mondjuk hallgatott valaha As Cities Burn lemezt, és a szövegkönyvet is végigbújta, simán elgondolkodhat rajta, nem a Szcientológiai Egyház szponzorálja-e a P.O.D.-t, hogy elijessze a jóakaratú embereket a templomoktól. 4/10