Hazai Hét: Over My Dawn – Absztrakt Párhuzam

A szolnoki hatos legnagyobb pozitívuma a két gitáros remek összjátékában rejlik, akik ugyan nem tudnak (akarnak) túllépni a modern metalcore határain, mégsem érződik az Absztrakt Párhuzam túlnyomó részén, hogy egy kiszámítható, sablonos zenekarral van dolgunk. Az ügyesen építkező breakdownok és az ezek köré felhúzott riffek fülbemászóak lettek és tényleg érződik, hogy mindkét gitáros megdolgozott a saját részével, nem csak viccből állítottak két embert erre a posztra. A hangzás is minőségi, ami egy No Silence lemeznél ma már persze alapkövetelmény. Külön kiemelendő az elektronika finom használata, ami két darálás között a feszített tempó feloldásaként remekül szolgál a legtöbb dalban, és nem random dubstep témák szelik ketté a számokat, ahogy mostanában menő. Bár ez sem menti meg attól a albumot, hogy a végére unalmassá váljon, de mindenképp hallgatóbarátabb lesz az összkép. A dobtémák szintén kellően kidolgozottak és nem lassítják be a pörgősebb részeket, illetve a lassabb témákat is megfelelően kíséri. A kritikus pont azonban a vokál résznél csapja szembe a hallgatót, ugyanis az ordítás középszerűségén túllépve megkapjuk a legtipikusabb párhangos refréneket, amik semennyire sem fogják meg az embert, nem beszélve az énekes egysíkú hangszínéről. A magyar dalszövegek azért kiemelendőek, ám ez kevés ahhoz, hogy kitűnjenek a tömegből, márpedig egy laikus hallgató számára az ének egyik legfontosabb (és persze legszembetűnőbb) dolog egy lemez első hallgatása alatt, főleg a hazai színtéren, ahol tényleg megválogatja az ember, hogy mit hallgat hosszabb távon. Ha ezen sikerül csiszolniuk, és a gitárok is egy kicsit merészebbek lesznek a jövőben, akkor sokra vihetik még a srácok, hiszen az Absztrakt Párhuzamban bőven van kihasználatlan potenciál. Ha ezt betudjuk a banda viszonylagos friss alakulásának, akkor a remény is megmarad, hogy a következő lemez lesz az igazi áttörés.