Our Last Night – Age of Ignorance

Tracklist:

01. Fate
02. Send Me To Hell
03. Age Of Ignorance
04. Reason To Love
05. Liberate Me
06. Voices
07. Conspiracy
08. Enemy
09. Invincible
10. A Sun That Never Sets

Hossz: 36:13

Megjelenés: 2012. augusztus 21.

Kiadó: Epitaph Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Az Underoath formulára épülő modern metalcore/emocore keveredésének egyik vezérszónoka volt az elmúlt hét évben az Our Last Night, akik leraktak az asztalra pár olyan lemezt, amelyekhez a műfaj szerelmesei bátran tudtak nyúlni, hiszen pontosan azt nyújtották, amit elvártak. Túl két minőségben egymásra licitáló kiadványon (The Ghosts Among Us, We Will All Evolve) most azonban mintha megszakadt volna valami: megjelent a színtéren a sztárproducer David Bendeth. Az úr olyan bandákat tett vakvágányra két év alatt, mint az A Day to Remember (What Separates Me from You) vagy Four Year Strong (In Some Way, Shape or Form), és még a következő Escape the Fate albumon is ő fog dolgozni, kell ennél rosszabb előzmény?

A Wentworth testvérek valahogy félresodorták az ambícióikat, s a meglepően pozitív fogadtatású We Will All Evolve után úgy döntöttek, hogy az Age of Ignorance dalírási folyamata alatt szakmát váltanak és elmennek a balettba ugrálni. Az Our Last Night sosem tudott igazán kilépni a középszer ködéből, de az Age of Ignorance dalain nem hogy csúnyán eltévedtek benne, de még vissza is léptek egy olyan útra, amelynek az irányjelzőjén a puhány, a fogalmatlan és a töketlen jelzők szerepeltek. Ebben pedig David Bendeth keze mocskosan benne van. Az általuk is korábban játszott, de világszinten is nagy népszerűségnek örvendő modern emocore/metalcore keverékét akár úgy is írhatnánk le, mint utópista Underoath-szerű (They’re Only Chasing Safety) emocore, amelyet behálózott a metalcore, illetve az elektronika nem kimondottan elegáns, de még csak nem is intelligens fele. Az új hanganyag ehhez a sztenderd elképzeléshez képest egy éles váltás, ha igazán be kellene lőnöm kritikusként az új irányvonalat, akkor a szebb napokat is megélt (korai) Saosint venném kiindulási pontnak. Az ő emocore vonalukat itatták fel a saját – sajnos az előző lemezekhez képest erőteljesen kiherélt – koncepciójukkal. Trevor Wentworth már csak akkor volt hajlandó hozni az ordításokat, amikor úgy gondolta, hogy 1-2 sor erejéig muszáj az asztalra tenni valamit, mert már a jóval kevesebb breakdown (lásd: “alteres emo” City Sleeps, Spoken stb.) is kínos lett az atmoszférát teremtő elektronikai elemek prioritása mellett. Ennek lett az az oka, hogy szinte csak fülsimogató túlénekelt, kifejezetten nyálas vokálokat hallhatunk. Amellett a tény mellett sem szabad elmennünk, hogy a csapat hihetetlen gúnyosan nyúlt a pop rock felé: a Reason To Love pl. egy az egyben egy ilyen attitűdű nóta (az pedig, hogy az intró ennek a pop dalnak – pontosabban az intrójának – az átirata, azon már csak legyintünk). Ami viszont az előbbi példánál is meghökkentőbb, az a lemez végén vár ránk. Az Invincible azt az érzést kelti, mintha egy dal lemaradt volna a Living Things-ről. Mintha a Linkin Parkos srácok kidobták volna a szemétbe a fiókban maradt ötleteket, Wentworth-ék pedig ötletek hiányában „kukáztak” belőlük egy dal erejéig. A baj ezzel csak az, hogy a dal olyan botrányos lett, hogy az eredmény az évszázad lemeze címig emeli a Living Things teljesítményét, ami valljuk be nem reális. Messzire tessék elkerülni ezt a korongot, a korábiakkal tessék próbálkozni. 4/10