2024. július 22.
Üdv újra a Süllyesztőben! Ebben a rovatunkban olyan kevésbé ismert zenekarok lemezeit boncolgatjuk, amelyekre jellemzőek a hat láb mélyre hangolt gitárok, a nyomasztó, rothadásszagot árasztó hangulat, a retkes hangzás és zsíros riffek, valamint esetenként a mínusz 20 bpm. Vagy ezek valamelyike. Célunk ezzel az, hogy kicsit közelebb hozzuk a NuSkullhoz azokat a rajongókat, akiknek penészes lelkét örömittas véresőtáncra késztetik az olyan zenei stílusok, mint a sludge, a doom és a black metal, illetve ezek különböző ágazatai – de igazából bármi terítékre kerülhet, ami valamilyen oknál fogva különlegesnek számít a fenti kritériumoknak megfelelve.
A rovat idei első (és remélhetőleg nem az egyetlen) részében szokásunkhoz híven összegyűjtöttünk öt lemezt, ami képes megkeseríteni a napodat, hetedet, életedet. Természetesen nem hiányozhatnak az ördög segge alá hangolt húrok, a hangszálrepesztő kajabálás, de lesz itt egy hajmeresztő hangulatot árasztó kollaboráció, egy elektronikus hatásokkal kísérletező sludge-lemez, terítékre kerül az idei év egyik legszebb hangzású anyaga, de még egy black, doom és poszt-metalos stíluselemekkel kevert screamo cucc is boncasztalra fekszik. Külön öröm számomra és a hozzám hasonló pusztulatzenék élvezői számára, hogy az öt lemezből kettőt élőben is hallhatunk még idén, Magyarországon.
The Body & Dis Fig – Orchards of a Futile Heaven
Műfaj: experimental sludge, doom metal, noise 
Megjelenés: 2024. február 23.
Kiadó: Thrill Jockey Records
Hossz: 38 perc
Támpont: Primitive Man, Uniform, Full of Hell
Ismét egy kollaborációs lemezzel rukkolt elő a The Body, a munkásságuk ismerőinek pedig ez már nem újdonság, hiszen a két Rhode Island-i elvetemültnek nem ez az első, de nem is a második közösködése más előadókkal. Az Orchards of a Futile Heaven névre keresztelt lemezen most a berlini producer és DJ, Dis Fig (eredeti nevén Felicia Chen) csatlakozott hozzájuk, aki önállóan is lázálomszerű, nyomasztó elektronikát kreál. Mindannyian úttörőnek számítanak a saját, azonnal felismerhető hangzásvilágaikkal, dacolva minden hagyománnyal, mind az elektronika, mind a metal terén. Éppen ezért mondhatni sorszszerű volt, hogy ez a lemez elkészüljön, az előzetesen kiadott szerzemények alapján pedig számíthattunk arra, hogy ez most nagyon nagyot fog szólni. Ahogy a régi mesékben előszeretettel mondják: „hát, így is lett.”
Gyakorlatilag a fülünk hallatára történik meg a The Body és Dis Fig zenei univerzumának szintézise, ami olykor képes egy időre elandalítani (Dissent, Shame, Back to the Water), felzaklatni (Orchards of a Futile Heaven, To Walk a Higher Path), vagy teljesen kicsinálni lelkileg (Coils of Kaa). Az amerikai duótól megszokott, szanaszét torzított gitár és zaj, valamint a borzongató kiabálás és Chen énekstílusa akkora kontrasztban van, mégis annyira egymásra talán ezen a lemezen, hogy az ritkaságszámba megy. Chen hozza a sebezhetőségről árulkodó, de ugyanakkor elfojtott, kifakadni vágyó szerepet, a kirobbanást pedig Lee Buford és Chip King testesíti meg. Ez a kettősség teszi igazán különlegessé és felejthetetlenné a lemezt, ez a fajta zenei megnyilvánulás, illetve az ehhez tartozó megoldások, mint a fura, hirtelen feltűnő, és lassan a csendbe merülő, nagyon hangulatos dallamok, amikkel kifejezetten sikerült elmélyíteni a lemezt körbelengő, nyomasztó atmoszférát.
Ha nem vagy állandó vendég a kísérletezős sludge és noise világában, akkor ezt a lemezt ajánlom bevezetőnek. Nyilván ki fog csinálni, de hát azért készült, te meg azért jöttél. Ha pedig nagyon berántott a cucc, élőben is lesz alkalmad átélni, október 11-én az UH Fest keretein belül.
Glassing – From Other Side of the Mirror
Műfaj: screamo, black metal, doom metal 
Megjelenés: 2024. április 26.
Kiadó: Pelagic Records
Hossz: 41 perc
Támpont: Infant Island, Frail Body, Portrayal of Guilt
A 2021-es debütáló Twin Dream után két és fél évet kellett várni a Glassing második lemezére, az pedig külön öröm, hogy érdemes róla beszélni, annyira jó lett. A texasi zenekar sajátosan keveri a black metal és screamo stíluselemeket, néhol doomos áthajlásokkal díszítve a dalok struktúráját, ezzel pedig tulajdonképpen nincsenek egyedül, de mégis különbek, mint a hasonló zenekarok. Ha kedveled a támpontban felsorolt együtteseket, de még nem vágod ezt a rendkívüli triót, akkor bátran hallgass bele, biztos vagyok benne, hogy a From Other Side of the Mirror tetszeni fog.
A lemez első végighallgatása után az jutott eszembe:
Basszus, ez egyszerre volt iszonyatosan lehangoló és valami felemelően gyönyörű!
De tényleg, valami fenomenális, hogy ezekkel a stílusjegyekkel olyan zenét tudnak írni, ami hol csodálatosan szép témákat vonultat fel, de mindeközben kizsigereli a lelki világodat. Ez gyorsan borítékolható is lesz az Anything You Want című nyitány után, amire a Nothing Touches You szépen rá is erősít, innentől pedig nincs megállás. A lágyan, melankolikusan ringató epizódokat hol szépen felvezetve, hol nyaktörő kanyar után hirtelen pofonnal váltják fel szélsebes tempójú riffek és dobtémák, az ének pedig ugyancsak képes hozni a tiszta, dallamos, szomorkás hangulatot ugyanúgy, mint a kínkeserves, dühödt sikoltozást. Egyszerűen imádni lehet egy ilyen különleges stíluskeveredést, a Circle Downban például a blackes elemek dominálnak, némi death metalos üvöltözéssel, a Nominal Will egy sötétebb atmoszférát keltő tétel, itt a screamo stílus kerül előtérbe, aztán ott van a Ritualist, ami old school és modern doom metalos hatásokat is felvonultat, de számomra mégsem ezért különleges, hanem amiatt a basszusmenet miatt, amiből később a katarzis keletkezik. És ez csak egy pár példa, a lemez egészét meghallgatva kerülünk csak igazán képbe azt illetően, hogy mennyire zseniális a Glassing, és mennyire más, mint a többi hasonszőrű zenekar.
Eredetileg úgy volt, hogy a banda az idei Fekete Zajon élőben is bemutatja nekünk az anyagot, de nemrég lemondták a bulit, viszont azt ígérték, jövőre be fogják pótolni az elmaradást.
Doodseskader – Year Two
Műfaj: experimental sludge 
Megjelenés: 2024. március 8.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 38 perc
Támpont: Every Stranger Looks Like You, Briqueville
A Doodseskadert már régóta, körülbelül az első EP óta követem, mivel a belga duó egyik alapítótagja Tim de Gieter (Amenra), akit mind zenészként, mind produceri munkái miatt nagyon nagyra tartok. Korábbi, Every Stranger Looks Like You nevű projektjének megszűnése után vigasztalt a tény, hogy Tim nem tűnik el a színtérről (ez még jóval azelőtt történt, hogy az Amenra bőgőse lett), hanem a Doodseskaderben folytatja a zenélést barátjával, Sigfried Burroughszal közösen, azzal a céllal, hogy a zenén keresztül tárják fel mentális problémáikat, ezzel megkísérelve, hogy könnyítsenek azok súlyán. Tehát ez egy kétfős zenekar, egy dobos és egy basszer, és tulajdonképpen semmi más nem hiányzik abból, amit csinálnak. Ezt már többször bizonyították, a Year Two pedig még rátesz erre egy lapáttal.
Az előző nagyobb eresztés után sejteni lehetett, hogy a páros tovább fogja feszegetni a határokat a sajátos kísérletezgetéssel. Az pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ez egyáltalán nem egy rossz döntés volt, de még mindig nem tudtuk, mit várhatunk majd az új lemeztől, mivel szokásukhoz híven most is kiadtak pár szinglit, ezek közül pedig csak egy került fel a lemezre. Ez nem egy rossz taktika, többen is követhetnék. A Year Two hangulatában nem tér el a korábbi anyagoktól, viszont sokkal inkább elmélyíti azt.
Ez a zenekar eddigi legsúlyosabb, legsötétebb, legdepressziósabb szövegvilágú, valamint a legőszintébb kiadványa, mindezekhez pedig meglepően jól illeszkednek a hangszerelés mellett az elektronikus hatások és a sok tiszta, dallamos és effektezett ének,
például az olyan tételekben, mint a Pastel Prison, a The Sheer Horror of the Human Condition vagy a Peine. Az egyszerre szomorú és haragos, és igencsak intenzív atmoszférát az olyan dalok járatják csúcsra, mint a Bone Pipe, a Secrets Make Lonely, vagy az I Ask With My Mouth, I’ll Take With My Fist, a kedvencem az utolsó szám, a People Have Poisoned My Mind to a Point Where I Can No Longer Function, amely a visszafogott kezdés után úgy robban fel, mint egy bolygóba csapódó hatalmas meteor, és amit itt Tim elénk tár, az egy félelmetes, őszinte vallomás saját mentális állapotáról.
Eddig sem kertelt ez a keserves duó, de most aztán tényleg kiadták magukból azt, ami az évek során felgyülemlett bennük. Sajnos a mai világban elég könnyen lehet velük azonosulni. Szóval én már alig várom, hogy élőben is halljam őket végre az első magyar koncertjükön, november 20-án a Dürer Kertben az Alcest és a Svalbard előtt.
Sumac – The Healer
Műfaj: atmoszferikus sludge metal 
Megjelenés: 2024. június 21.
Kiadó: Thrill Jockey Records
Hossz: 1 óra 16 perc
Támpont: Old Man Gloom, Isis, Neurosis
Tízéves fennállása alatt ötödik nagylemezét adta ki idén a kanadai Sumac, azaz Aaron Turner (Isis, Old Man Gloom, House of Low Culture), Brian Cook (Botch, Russian Circles) és Nick Yacyshyn (Baptists, Genghis Tron) sludge-triója. Stílusuk nehezen behatárolható, a sludge egy atmoszférikus ágazatát játsszák, amit mélyre hangolt gitárok, hosszú, elszállt epizódok és hörgős, ordibálós ének jellemez. Nincs ez másként az új anyagon sem, ugyanakkor a The Healer mégis más, mint az eddigi kiadványok, ez pedig a végletekig húzott imporvizációk, az egyedi megközelítéssel használt noise hatások és a kivételes atmoszféra számlájára írható. Mikor először elkezdtem hallgatni a lemezt,
körülbelül húsz perc után jutott az eszembe, hogy ha ilyen lesz végig, mint az első két szám, akkor én ezt nagyon fogom szeretni – aztán kiderült, hogy még bőven az első trekket hallgatom.
Igen, ebből kiderül, hogy elég hosszú számokat sikerült felpasszírozni az új cuccra, viszont belegondolva teljesen indokolt ez a játékidő egy ilyen lemezre, hiszen enélkül mégsem lehet egy, a hasonló atmoszférára építő lemezt készíteni. A Sumac zenéjére mindig jellemző volt az improvizálás, de talán itt csúcsosodik ki az a fajta tehetség, amivel ezt így meg lehet csinálni. Már a kezdő World of Light során meg is bizonyosodhatunk erről, ez a majdnem huszonhat perces mű mindent egybefog, ami e három zenész lényege. Turner komor, érdes hangja, ami egy ponton fájdalmas üvöltésbe fordul, a különböző zörejek alkalmazása, az elnyújtott epizódok, az erőteljes, precíz dobolás kivételes bevezetőt kínálnak erre a több, mint egy órás utazásra. A folytatás a Yellow Dawn képében érkezik, ahol egy pszichedelikus bevezető után meg is mutatkozik a trió esszenciája, a kiszámíthatlatlan, összezavaró ritmusok, mindezek komor riffmenetekkel és basszustémákkal megvalósítva. A New Rites még ráemel a tétre, hogy aztán The Stone’s Turn című, zsigeri, dzsemmelős zárás tökéletesen zárja le ezt a felejthetetlen élményt, amit a zene világában élhetünk meg.
Meg merem kockáztatni, hogy a The Healer a Sumac eddigi legjobb lemeze. Mindent, ami rájuk jellemző, itt sokszorosára sikerült emelni, tökéletesre csiszolva a stílusukat, így kreálva valami igazán egyedit és megával ragadót, ami karrierjük csúcspontjává vált. Írhatnék még róla nagyon hosszan, megpróbálva kielemezni a lemez minden zseniális mozzanatát, de feleslegesen hosszan fejtegetném azt, ami nyilván fülön át tudja igazán kifejteni a hatását és átadni a lényegét.
Thou – Umbilical
Műfaj: sludge, doom metal 
Megjelenés: 2024. május 31.
Kiadó: Sacred Bones Records
Hossz: 48 perc
Támpont: Mizmor, Cough, Felsenmirror
Valószínűleg eddigi munkássága legnyersebb, legagresszívabb lemezét hozta össze a Thou. A 2005-ben alakult lousianai hatosnak az Umbilical már a sokadik nagylemeze, valamint rengeteg splitet, kislemezt és közös anyagot adtak ki például Emma Ruth Rundle-lel, a Mizmorral vagy a Raganával, ez az új cucc viszont önálló, amire már évek óta nem volt példa.
A zenekar szokásához híven a mélyre hangolt, súlyos riffek dominálnak ezen az anyagon is, Bryan Funck iszonyatosan karcos énekével együtt. Elképesztő, hogy mennyit fejlődött a hangja az évek során, habár végig egy stílusban károg, azt tökéletesen, hibátlanul és hátborzongatóan hozza. Amiben más ez a kiadvány az előzőekhez képest, az a határozott, nyers, haragos hangvétel. Minimálisan dallamos az anyag, itt-ott némi doomos riffmenetet fel lehet fedezni, de
érezhető, hogy a cél az volt, hogy ez a lemez két lábbal taposson bele a földbe, aztán rád borítson másfél tonna rothadásszagot árasztó iszapot, ezt a célt pedig maradéktalanul teljesíti is.
A felütés már egy erős gyomros, egészen az I Feel Nothing When You Cry és az azt követő Unbidden Guest című dalokig lassan és erőszakosan sújtanak a mélyre hangolt, széttorzított gitártémák, a nevezett két tétel pedig meglepően gyors (már akit ez meglep, ugyanis pont ezeket adták ki előzetesen), de aztán ismét visszatérünk a lassú kínok közé. A House of Ideast mindenképp ki szeretném emelni amiatt a „breakdown” miatt, amivel felvezetnek egy olyan világvége témát, hogy azóta is két kézzel ráz a hideg, ha meghallom. A két gyorsabb tételen kívül minden más dal jóval komótosabban gyilkol, unatkozni viszont nem fogunk, erről pedig három dolog gondoskodik: a zenekar precíz és profi dalszerzői tudománya, Funck kivételes orgánuma és a hangzás. Az idén készült lemezek közül vitathatatlanul az egyik legjobban megszólaló anyaggal van dolgunk.
A Thou is egy olyan zenekarrá érett, amiről többen is elmondhatjuk, hogy sosem fognak csalódást okozni. Abban is sokan egyetértünk, hogy talán a legjobb lemezüket szállították le idén, ami sok rajongó nagy kedvence lett és még lesz is sokáig. Vagy csak a következő kiadványig?
