Öt album, ami keményebb, mint a kedvenc breakdownod

THOU – HEATHEN

Megjelenés: 2014. február 25.
Kiadó: Gilead Media
Hossz: 74:36
Műfaj: Sludge
Támpont: Indian, Corrupted, Graves At Sea

A Thou története, bár még 10 évre se tekint vissza, de meglehetősen mozgalmas. Kezdve attól, hogy elég feszített munkatempót követnek (a 3 kiadvány/év átlag simán megvan nekik, idén már májusban sikerült ezt teljesíteni), egészen addig, hogy a 2010-es Summit anyaggal a sludge kedvelőinek a többsége erősen felfigyelt rájuk, sok mindenről lehetne velük kapcsolatban beszélni. A sludge-on belül is a komorabb vonalat képviselő ötösnek ez így is csak a negyedik nagylemeze (splitekből és EP-kből jelentősen jobban állnak), és 2013-ban teljes szünetet tartottak, de a színvonal egy kicsit sem esett. Az egy- és negyedórás korong, bár hossza alapján lehetne unalmas is, de szerencsére a Thou-nál többé-kevésbé tudják, hogyan kell ezt az időt kitölteni. A nem egyszer 10 perc fölött véget érő dalok jól fel vannak építve, vannak halk átkötők is, tulajdonképpen nem mutatnak fel túl sok elemet, de a meglévőket változatosan variálják, és bár nem szól olyan tökéletesen az album, mint pl.: az új Indian, de mégis borzasztóan súlyos (a Free Will „There’s no such thing as time…” kezdetű döngölése tökéletes bizonyítéka ennek, de ellensúlyként a Feral Faun nyugis kezdése is remek). Összességében talán a japán Corruptedhez tudnám hasonlítani őket,  bár utóbbiak nem állnak meg 15 perces daloknál, és közelebb állnak a drone-hoz. A nem túlságosan pozitív szövegeket is érdemes kiemelni, mert habár nem olyan borultak, mint a talán legnihilistább művekkel operáló Khanate, de érdekes gondolatokat halmozott a Heathenre Bryan Funck énekes. Ha pedig valakit meggyőzött ez a monstrum, akkor nyugodtan ugorjon rá az idei két EP-re, a The Sacrifice-ra és a később még emlegetett The Bodyval készített Released From Love-val. 9/10

HEXIS – ABALAM

Megjelenés: 2014. január 11.
Kiadó: Halo Of Flies
Hossz: 26:15
Műfaj: Black metal/sludge
Támpont: This Gift Is A Curse, The Secret

A Hexis eddig egész pontosan kétszer kápráztatta el hazánk közönségét koncerttel, először két éve a This Gift Is A Curse társaságában, aztán most április elsején, már a debütalbumot, az Abalamot mutatva be. Azoknak, akik esetleg nem ismernék őket (bár elég nagy volt körülöttük a felfordulás), a Hexis black metalba oltva játssza a sludge-ot, ami annyit tesz, hogy a blackes hangzású mindent elnyelő gitártémákat itt nem folyamatos blastbeatek, hanem kétlábgépes támadások kísérik (és meg kell hagyni, Simon Drivhuus kitapossa a hangszerének a belét rendesen), mindezt 12 eléggé komoly egységet alkotó dalban, és 26 percben. Akik voltak már koncertjükön, azok tudják, hogy ez az elegy brutálisan sötét hangulatot tud teremteni, és ha lemezen ez nem is jön teljesen át, még így is simán letaglózó a dolog. Az Abalam egyértelműen egy olyan anyag, ami elejétől a végéig meghallgatva üt, folyamatosan hullámzik, és még ha elsőre úgy is tűnik, nincsenek rajta katarzispillanatok, azért a majd egyperces Timor kirobbanása, vagy a nyitó Faciem mind ilyen pontok, amik között vészterhesen morajlanak a gitárok. Tulajdonképpen az egész örvénylő gitárok keltette hangorkán az Ulcerate-et juttatja az ember eszébe, csak itt radikálisan más a tempó. A borítóra vetve egy pillantást pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy miről is szól az Abalam szövegvilága: itt is a mostanában népszerű valláskritika hatja át a szövegeket, ami hatásosnak hatásos, de most, amikor minden második lemez erről szól (és még csak nem is black metalról beszélek), akkor már egy kicsit unalmas (mondjuk a latín számcímek legalább érdekesek). Ettől függetlenül kétségtelen, hogy a Hexis debütje egy roppant egyedi megközelítést tükröz, és mivel itt a nyár, valószínűleg tökéletes aláfestő zene lesz kiszáradáshoz – ha nem, akkor hozzá lehet csapni a tavalyi év felfedezettjével, a Primitive Mannel közös splitet is. 8/10

THE BODY – I SHALL DIE HERE

Megjelenés: 2014. április 1.
Kiadó: RVNG
Hossz: 40:02
Műfaj: Sludge/drone/dark ambient
Támpont: Khanate, Sunn O)))

Abból, amit a Hexis lemezéről (főleg a hangorkán kifejezés) írtam, a sötét hangulaton kívül körülbelül semmi nem igaz az I Shall Die Here-re. De a The Body duója pont a visszafogottságáról ismert. Lee Buford dobos és Chip King gitáros/énekes ezen az anyagon Bobby Krliccsel, a The Haxan Cloak néven ismert dark ambient művésszel egészültek ki, ami azt sejteti, hogy az amúgy is elég elvont zenei világú sludge banda további mélységet kap a különböző zajoknak, a rikoltássá torzított éneknek, a néha már EBM-be forduló széteffektezett dobalapoknak (például az Our Souls Were Cleanben) köszönhetően. Ezeknek a hangulatfestő elemeknek köszönhetően lett igen változatos a korong, még az olyan drone-os, egy riffet ismétlő dalok, mint a This Night Knows No Dawn is tele van érdekes pillanatokkal, de valószínűleg ezek nélkül is minden rendben lenne, mert helyenként iszonyatosan nyomasztó az atmoszféra amit teremtenek (jó, azért a Khanate nihiljét nem sikerült elérni). Ráadásul ezen az sem segít, hogy több tételt is öngyilkosságokról szóló monológokkal indítanak, és ezzel az I Shall Die Here központi témáját is sikerült körbelőni. Legjobb számot nehéz lenne amúgy választani, Bár itt nem azért, mert annyira egybefüggőek lennének a dalok, egyszerűen mindben vannak olyan pillanatok, ami miatt érdemes meghallgatni, már azoknak, akik fogékonyak az ilyen zajos dolgokra.. Igazából a többieknek is, csak nekik nem biztos, hogy tetszeni fog. Ez egy ilyen műfaj. 7/10

INDIAN – FROM ALL PURITY

Megjelenés: 2014. január 17.
Kiadó: Relapse Records
Hossz: 40:33
Műfaj: Sludge/noise
Támpont: Primitive Man, Thou

A két hátralévő kiadvány annyiban különbözik az eddigiektől, hogy – viszonylag – nagyobb kiadó égisze alatt jelent meg, konkrétan a Relapse-ről van szó, első versenyzőjük pedig az igen súlyos sludge-ban utazó Indian. Nevükre a nagyérdemű 2011-ben figyelhetett fel, akkor jelent meg első Relapse-es anyaguk, a Guiltless, ami már a negyedik volt a sorban, és bár nem sikerült rosszra, és egész jó sajtója is volt, nagyon berobbanniuk nem sikerült vele. Ezen hivatott változtatni a From All Purity, ahol már csak négyesben zenélnek a srácok, Sean Patton zajfelelőstől váltak meg még 2011-ben. Azonban itt sem maradunk recsegés nélkül, Mark Solotroffnak, és a Minskből ismerős Sanford Parkernek köszönhetően. Ezek az elemek amúgy két dalban (Directional és Clarify) kapnak különösen kiemelt szerepet, ezek közül előbbi az érdekesebb, ahol a zajtenger és a sludge úszkál az ember fejében oda vissza (fejhallgató használata erősen ajánlott), utóbbi pedig egy standard zaj alá üvöltözős darab. Ezek mellett ki kell emelni a nyitó Rape-et, ami betonkemény döngöléssel indít, de a második része is üt, és a Disambiguationt, ami egyetlen epikus, de kellően mocskos riffet ismételget végig, letaglózó eredménnyel, de persze említhetnénk a klipesített Rhetoric Of Not, ami igaz, hogy nem a legerősebb tétele a From All Puritynek, de ez foglalja a legjobban össze, hogy miről szól az Indian: könyörtelen sludge/noise, steril, de mégis koszos hangzással. Határozottan az év egyik komoly meglepetése. 9/10

RINGWORM – HAMMER OF THE WITCH

Megjelenés: 2014. március 18.
Kiadó: Relapse Records
Hossz: 41:12
Műfaj: Hardcore/thrash metal
Támpont: Pulling Teeth, 100 Demons, Pro-Pain

Utoljára pedig egy olyan zenekar, amelyik legendának talán nem nevezhető, de nagyon régóta tolják megbízhatóan az ipart. A Ringworm már több mint 20 éve (leszámítva egy ötéves szünetet) bombáz minket hangzóanyagokkal, és különösebb panasz nem lehet rájuk. Amúgy metalos hardcore-ban utaznak, olyasmiben, mint a Pro-Pain, vagy a Pulling Teeth. Csalódást pedig most sem okoznak, a Hammer of The Witchen olyan thrash virgákat hallani, amik 2014-ben is bőven megállják a helyüket (az I Recommend Amputation, vagy a már tavaly napvilágot látott Bleed tökéletes példája ennek), és ezek a nyaktörő tempók a legjellemzőbbek az anyagra. Hasonlóan nagyot üt a Leave Your Skin At The Door is, mondjuk itt pont hogy a középtempós záróriff adja a legnagyobbat. A fő erőssége a Ringwormnek pedig pont ez, hogy remekül egyensúlyoznak a thrash, és a groove-osabb hardcore között, és ez leginkább a John Comprix-Matt Sorg gitárduónak köszönhető, akik a fentiekhez hasonló remek riffeket és szólókat szállítanak (mondjuk van idejük gyakorolni, a Ringworm mellett két zenekarban pengetnek együtt). Persze, a többiekre sem lehet panasz, de az ő teljesítményük az, amit majd mutogatni lehet évek múlva is. Sajnos a lemez második felén már nincsenek olyan erős darabok, innen főleg a Die Like A Piget érdemes kiemelni, ennek van olyan refrénje, amit koncerteken lehet majd üvölteni. És ha már refrének: ebben is kifejezetten jó az ötösfogat, olyan fogós énektémákat írnak, amik már szinte dúdolhatóak (a Throwdown volt még a régi időszakukban ennek a mestere). Összességében tehát a hatodik nagylemez sem lóg ki a munkásságukból, és bár valószínűleg csak pár dala az, ami hosszabb távon is emlékezetes tud maradni, technikailag így is impresszív teljesítmény, és mutatja, hogy 20 év után is képesek minőségi cuccot kiadni. 8/10