Oroszországból szeretettel – Slaughter to Prevail: Kostolom

Felkelsz a tomszki lakótelep egyik panelházának negyedik emeleti lakásában. Ugyanolyan nap ez is, mint a többi: reggeli gyanánt lehúzol két deci vodkát tisztán, amit egy lédús savanyú uborkával fojtasz le. Elszívsz egy cigit az erkélyen, miközben telitalpas guggolással indítod be a vérkeringést az elnyűtt alsó végtagjaidban. Felrántod az élére vasalt Adidas melegítőszettet, leviszed a medvédet sétálni, majd dolgod végeztével behuppansz az ezerkettes Ladába, félresöpröd a visszapillantón lógó rózsafüzéreket, bekapcsolod a Dash Camet, és keresel valami hallgatnivalót a tömérdek hardbass-kazi közt. Találsz is valamit. Slaughter to Prevail? Kostolom? Mit veszíthetünk? Már a Bonebreaker kezdőriffjére az egekbe szökik benned az adrenalin, üresből minimum hármasba váltva próbálsz elindulni, pörgeted is ki a kocsi seggét a parkoló minden kanyarjában, miközben az ablakon kihajolva egy Kalasnyikovval hadonászol az ég felé, és soha nem voltál még ennyire boldog és büszke arra, honnan jöttél.

Így kéne magunkat érezni az új Slaughter to Prevail hallgatása közben, nem? Vagy ha nem is nekünk, de orosz barátainknak biztosan. Hát kénytelen leszek kipukkasztani a lufit: minden mém, minden sztereotípia, amivel felépítették ezt az “ruszki anyabaszók” franchise-t, a tankoktól a fegyvereken át a medvékkel birkózásig, mindez teljesen köddé vált erre a lemezre. Na persze az orosz dalszövegek, a „Made in Russia” feliratos golyóálló mellények, meg a néha már nevetséges szinteken űzött keménykedés továbbra sem veszett el, de a Kostolom egy az egyben a nyugati piacra készült. Amivel amúgy nincs is semmi gond, bár nekem ez kissé ilyen önmagunk arcon köpése. Ellenpéldaként fel tudom hozni egy totál másik műfajból a Little Biget: noha az ő produkciójuk sem annyira hektikus, mint amilyennek elsőre tűnik – lásd: van mögötte tudatosság -, mégis szinte 98%-ban a megkerülhetetlen orosz sztereotípiákról szól, és ezt látszólag élvezik is. Mint itthon mondjuk Dé:Nash munkássága, aki úgyszintén a magyar öntudat kiparodizálására építkezik. Ezzel szemben a Slaughter’ ezt a fejőstehenet odáig édesgette, míg most meg nem jelent a második lemez. Ami tulajdonképpen egy tömény deathcore-mázzal nyakonöntött Iowa a Slipknottól. Öröm az ürömben, hogy nagyjából ez a legnagyobb probléma a kiadvánnyal, rá is térek, hogy miért. Vagy miért nem.

Legyünk őszinték: 2021-ben már nagyon nehéz úgy zenét csinálni, hogy az ne hasonlítson valamire. Pláne egy olyen kiváló anyagra, mint az Iowa (ami amúgy mostanában lesz kereken húszéves, hoppá!). Mentségükre szóljon: itt is inkább a dob hasonlít rá. Meg a gitárok. Meg a vokál… Komolyra fordítva a szót, két ember jelenlétét emelném ki leginkább a produkcióból: az egyik a dobos, Evgeny Novikov, aki korábban a Katalepsyben pépelte a bőröket. Ez a death metalos iram itt is megállja a helyét, szinte úgy érzem, ő a hangszeres szekció összetartó ereje. A másik személyt gondolom már kitaláltad: ő az énekes, Alex Terrible, polgári nevén Aleksandr Shikolai. Ez a szörnyeteg, hiába övezi a személyét Frankie Palmerihez fogható mértékű megoszottság, elég masszív jelenlétről tesz tanúbizonyságot. Nem csak arra gondolok, hogy a Demolisherben olyan szintű súlyt enged szabadjára, ami mellett egy fekete lyuk is csak csapágyas porszívónak tűnne, vagy hogy amikor az I Killed a Manben azt énekli, hogy „I killed a man„, akkor ennek a csávónak mondjuk el is hinném. Hanem arra, hogy elég jól játszik a hangjával és a pig squealektől a tisztákig mindent alkalmaz is, amikor a helyzet megköveteli. Ez utóbbira mondjuk tökéletes példák a Baba Yaga és a Your Only kórusai. Noha ennek következtében erősen kihallható a runglish (igen, ennek direkt utánanéztem, hogy létező kifejezés-e), még így is kellemesen nu metalos szájízt kölcsönöz a daloknak. Külön említésre méltók még az olyan tételek, mint az igazi tech death gyalu Ouroboros, vagy a véget nem érő építkezésekkel és a szó legszorosabb értelmében vett gépkarabély outróval operáló Made in Russia, amik mind azt igazolják, hogy van még új a tesztoszteronfasírt alatt.

A Kostolom egy ízig-vérig “bádizós” lemez. Nem is kell benne keresni a nagy lírai megfejtéseket, az érzelmeket, vagy úgy en bloc bármi emberségre utaló jelet. Ez a lemez pont azoknak van kitalálva, megírva és előadva, akik hobbiszinten tépnek fel vasúti síneket a fogukkal. Több helyen azt olvastam, hogy a Slaughter to Prevail lehet a deathcore nagy megmentője. Na, akik ezt írták, biztos nem hallották az új Brand of Sacrifice- vagy Humanity’s Last Breath-lemezeket. Mindenesetre az vitathatatlan, hogy ezt az ún. “nu deathcore-t” (remélem, ennek leírásáért nem leszek megkövezve) elég jól művelik, amiért én meg is ajánlok a csapatnak egy nagyon-nagyon erős és nagyon motiváló 7,5 pontot, de csakis abban az esetben, ha ezután nem követnek el olyan szarvashibát, mint mondjuk a Suicide Silence 2017-ben. Az nem lenne szép.