Oroszlánszív helyett – Miss May I-lemezkritika

Tracklist:

01. Refuse To Believe
02. Lunatik
03. Gone
04. Echoes
05. You Want Me
06. Tangled Tongues
07. Hero With No Name
08. Darker Days
09. The End Of Me
10. Saints, Sinners, And Greats

Műfaj: metalcore

Támpont: As I Lay Dying, Like Moths to Flames, Killswitch Engage

Hossz: 35:52

Megjelenés: 2014. április 29.

Kiadó: Rise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Két évvel ezelőtt a rendkívül ocsmány borítóval megjelent At Heart sajnos csak a grafikájával tudta felhúzni a szemöldökünket, így mindenképpen érdekes kérdés elé állított minket a zenekar, hogy mégis milyen elvárásokkal, illetve mondhatni követelményekkel álljunk az új megjelenéséhez, amely igencsak korán érkezett. A Rise of the Lion, mint kiderült egy reflektálás a fanbázisra, annak válaszolatlan leveleire, illetve tetoválók szimbolikus világának megérintésére, ahol a rajongók ízlése kereszteződik az oroszlán kicsit magasztosabb “istenítésével”. Egy szó mint száz, a zenekar szerint a rajongóik már az Apologies Are For the Weak óta imádják az oroszlánokat, ők imádják a rajongóikat és azok – a zenekarnak ajánlott – oroszlános tetoválásait. Így írtak egy olyan lemezt, amellyel a kemény fanbázist akarják megcélozni, és erre igyekeztek a borítón is felhívni a figyelmet. Lássuk, hogy felemelkednek-e újra az oroszlánok-e vagy sem.

Be kell, hogy valljuk, hogy a Miss May I a modern mainstream metalcore jelenségének egy olyan megkerülhetetlen alakja, amelyben inkább volt túl nagy az elsőnek ható – kellemesnek mondható – potenciál, mint a csibészség és receptek iratmegsemmisítőbe dobásának a bátorsága. Utólag be kell csúnyán, de könyörtelenül vallanunk, hogy igaz nem volt egy világmegváltó kiadvány az Apologies for the Weak, de a deathcore-ba kevert metalcore massza képes volt úgy megszólalni – a dalok nyilvánvaló közepes minősége ellenére is -, hogy az vállalhatóan, sőt a modern metalcore trendek asztalán kifejezetten üdítően tudott hatni. Azóta a zenekar inkább lett önmaga paródiája, és erre a kényszeres albumpromóció, valamint az erőltetett a “rajongóinknak akarunk tisztelegni ezzel a lemezzel” gondolatsor csak rátesz egy lapáttal, hiszen megfogalmazódhat az emberben: miért nem játsszák azt, ami elsőre működött, így ténylegesen “felébresztve” az oroszlánt, miért nem hozzák vissza a deathcore paneleket, és miért hangzik ez a kinyilatkozás inkább úgy, hogy inkább meg kell hajolnia a rajongóknak előttük, hogy egy “jó időben jó helyen” metalcore debüt után egy B-oldalas dalcsokrot, valamint egy erőteljesen hidegzuhany lemezt kellett elviselniük? A  Rise of the Lion címéből azt hihetnénk, hogy ezek a dalok majd inspirálólag fognak hatni, de ehhez képest kicsit ambivalensen alig van élet a korongon. Ez főként annak köszönhető, hogy maga a keverés és a master valahogy aláhangolta a metalcore karcot a dalokból, így bármennyire is tolnak breakdownok és leépített chugga-chugga riffek helyett főleg pedal tone technikájú riffelést és témákat, valamint AILD védjegyű dallampaneleket és kórusközpontosítást, valahogy képtelen az egész átütő energiával a hallgató arcába csapódni.

Azt ugye egy felkészült metalcore rajongó tudja, hogy a műfaj modern megközelítése nem éppen eklektikus, a Miss May I új lemeze pedig rávilágít arra, hogy miért jár jó úton egy Architects vagy egy Polar, valamint a metalcore azon progressziója ahhoz képest, amit a KSE utáni metalcore érában a Miss May I már ezredszer is próbál eljátszani (a csipetnyi Lamb of God és Trivium témák mellett): ez a megközelítés már holt unalmas és be kell, hogy valljuk kicsit fárasztó is lesz már fél távon, pedig ennek a koncepciónak a céltudatossága a slágeresség, ami itt sajnos csak egy-két dalban működik (főleg inkább csak a lemez első felében: Lunatik, Gone stb.), de ott meg belerondít a hangzás, a felszínes megközelítés, a huszadjára is hallott gitárfutamok, a nem túl variált ütemleltár és persze az ötletek további hiánya. Hogy valami pozitívumot is írjunk: azt nem szeretnénk letagadni, hogy a Rise of the Lion tetőpontjait mindenképpen Ryan Neff hozza, akinek a tiszta témái főként a kórusközpontúság miatt exponenciálisan emelkednek ki a lemez refrénbázisú dalaiból; ennek viszont mindenképpen van egy erőteljes sarokpontja: a nyújtott melódiák csak megágyaznak a dinamikavesztésnek, így többször is meg kell elégednünk a középtempóval, és ezt nem is nagyon akarták variálni. Ez a lemez egyszerre nagyon akar As I Lay Dying és Killswitch Engage is lenni, de közben nem tud mit nyújtani az innovatív szempontok (a “futószalag effektus” elkerülése), a figyelemfenntartás és főleg a korábbi dalak lekörözésének asztalán. Így mi csak annyit mondunk, hogy ez nem az oroszlánok köre volt, vagy inkább egy már jóllakott oroszláné a délutáni szieszta közben, mert ez bizony unalmas. 3/10