Ormus – God

A bosnia herzegovinai Ormus 2003-ban alakult, ám igazán zenekarként csak 2005-től tekinthetjük. Minden évben kijött egy demójuk, melynek dalaiból végül összeállt az a nagy lemez, melyről most olvasol. Zenei téren, magukat melodikus thrash/deathnek titulálják, ami nagyjából fedi is a sarajevoi brigád produkcióját.
Úgy látom most a NUskullon a gyengébbik nemé a főszerep, frontember terén, hiszen éppen ma számoltam be a lengyel old school thrashben utazó The NO-MADS legújabb anyagjáról… erre itt van az Ormus, mely igazi izomból hörgéssel támadja a hallójáratokat, Sion hangja súlyos és embertelen, elsőre is hallatszik, hogy női ének, de gyűlölettel és haraggal teltsége miatt, minden csak nem nőies, az amúgy igencsak szép és vékonyka lány.
Szüksége is van a zenekarnak Sion hangja adta egyéniségre, mert maga a zene nem sok újat mutat. Viszonylag lerágott témák, igaz jó hangzással és technikásan feljátszva, tartalmazva azt a nyers erőt, burjánzó energiát, amit a lányka is képvisel. Alapítótag Zormus, aki amúgy a ritmus gitár posztot tölti be, s gondolom alapvetően extrém nőivokál koncepció lebegett a szeme előtt, hiszen egy frontember váltáson már túlesett a zenekar, Milenko (Joe) Jokic áll a vastag és magabiztos basszusok mögött, Nemo szolgáltatja a megint csak vastag riffeket, s pár jól eltalált szólót és lépegetést, és Srdan Duletic a dobokat püföli. Nem igazán mutat semmi extrát, egyszerűen eljátssza, amit kell – pontos, de ha jobban technikázna, sokat dobhatna, az amúgy egyáltalán nem világmegváltó anyagon.

A God's Grief egy alapvetően melodikus death metál, ami itt-ott párosul thrashes megoldásokkal, heavy-s szólókkal, és mint hatás valahol a háttérben ott lépeget egy kis black és doom metál is, néhol törzsi jelleget kap az egész, a szaggatások miatt egy kicsit durvább dobbal könnyen lehetne ipari is, amúgy elsősorban egyszerűbb régi In Flames, At The Gates, Arch Enemy témákból áll össze, a hörgő, acsarkodó női ének miatt pedig Holy Moses, és talán Crisis.
A kezdő Last Bride egy kétségtelenül erős és masszív dal, mely kellően jól össze van pakolva, hogy magával ragadhasson. Az ezt követő My Beloved Death, amilyen lassan és törve indul meg, olyan szélsebessé lesz a végére, ez is mély és agresszív dal, a S(he) csak a közepe felé mutat némi érdekességet, de az is könnyen felejtésbe merül az All mellett, hiszen keményen viszi a pálmát… ebben a dalban benne van, minden, ami a zenekarra jellemző és jól is áll nekik. Vastag riffhalmaz, le-leállva, begyorsulva, szaggatva, repítve, pár komor és keserű dallammal operálva, a végére őrült szóló zárja le ezt az igen csak eltalált nótát.

A Clad In White gonosz lüktetéssel indít, és ezt meg is tartja, kissé thrashes a dolog, jók a riffek és a zilált, embertelen vokál, a Damned We Are viszont nagyon jelentéktelen tucat, felpendít pár nem rossz témát, de egészében gyenge színfoltja ennek a haldokló élettel és a holnapok elmúlásával fertőzött kenetnek, mely a végére lesz csak igazi massza, és igényes. Súlyos a felvezetése, ám csak keserű középtempóba vész el a You are me. Az Alone modernnek hat, akár metalcore is lehetne ilyen kezdéssel, de azért csakhamar megmutatja foga fehérjét, igaz a kezdeti dallamok több helyen is vissza-visszatérnek, ez az egyik legkönnyebben emészthető tétel a lemezről, megmutatják, hogy tudnak zenélni, de ezt eddig is tudtuk… kissé öncélú a sok szóló, de sebaj, a Black Sun-ban amúgy sem ilyesmiket kapunk, haha. Nagyon skandináv gyilkoló témák, amik letisztulnak, és thrashes szaggatássá lesznek, itt érzem egyedül, hogy Sion hangja néhol hajaz Sabina Classen-éval, ám természetesen a magabiztos hangszer használat ellenére, soha nem érik el a Holy Moses magasságait… (s talán nem is ez volt a cél), még akkor se, ha ez a nóta egy megint csak faszán összerakott dolog, kórussal, és egy szomorkás lebegő szólóval, amiből remek témák kerekednek ki. Ahogy a zárás tartogat pár kellemes fejmozgató témát, a Lords Of The Heights egy energikus és dallamos zakatolás, és itt érzem először, hogy Srdan Duletic igazán jól teljesít a dobok terén, és az egész banda együtt lüktet…

Ez a hihetetlenül egyszerű számcímekkel és szövegekkel körbezárt lemez, tartogathat meglepetést annak, aki vevő az effajta extrémitásra. Persze nem egyedi, de nem ám, azonban a maga szférájában, nagyon is minőségi próbálkozás! Tipikus koncert banda, lemezen hallgatva unalmassá válik, ami annak is köszönhető, hogy jobb lett volna több színt vinni a vokálba, néhol dallamosságot, még mélyebb hörgést, esetleges károgást… de akkor meg azt mondanánk, hogy Karyn Crisis kópia akart lenni egy kis skandináv ízzel keverve…

10/ 8,9

Ormus
Ormus MySpace