Orbs – Asleep Next to Science

Az ötlet Dan Briggs (BTBAM, itt gitáron közreműködik), és Ashley Ellyllon (Abigail Williams, Cradle of Filth) agyából pattant ki, majd miután kezdtek körvonalazódni a számok, meghívták a Fear Before-ból énekes/gitárosnak Adam Fishert, és Clayton Holyoakot dobosnak, valamint Chuck Johnsont basszusgitárosnak a Torch Runnerből. Az így kialakult zenészkör ezután nekiállt alkotni valami olyat, ami eltér eddigi saját zenekaraiktól, és tették ezt kimagasló sikerrel.

A zene már az első pillanatokban elvarázsol, a nyitó Sayer Of The Law ugyanis eszméletlen elánnal egyből magával ránt. Már itt látszik, hogy a dalok felépítése zseniális: dinamikusság jellemzi őket, és folyamatos hullámzás a harmónia előtérbe helyezésével. Nagyon sok embernél már itt elbukhat az album, ugyanis a szerethetőség abszolút attól függ, hogy mennyire vagyunk kibékülve Adam nem szokványos orgánumával. Az említett úriember ugyanis azt a stílust hozza, amit már a főzenekarában szokott, kisfiús és csibészkedő, csak itt mindezt másik énekes híján töményen kapjuk. Engem megvett kilóra, de ez teljesen ízlés kérdése. A következő A Man of Science, igazi sláger, valamint itt érdemes megjegyezni azt, ami az egész lemezre jellemző: a zseniális szövegeket. Eddig is tisztában voltunk Adam szövegírói képességével, de itt sikerült teljesen kibontakoznia: Témái elgondolkodtatóak, és nagyon ügyesen sikerül körbejárnia őket. A harmadik a Megaloblastic Madness, mely az emberi test törékenységét mutatja be egy leány halálos vírusfertőzésén keresztül, a fent említett folyamatos dinamikai változásaival, és remek felépítéssel nyeri meg a hallgatót, majd a csúcson jut el a konklúzióig, miszerint a világegyetem megérthetlen. Az egész albumot körbelengi egyébként egyfajta „vintage science fiction” érzet, ami már az előző dalokban is elő-elő jön, de itt lehet érezni először teljesen. A következő, két részes The Nortwestern Bearitories slágerességével hódít, már-már együtténeklős, de azért megmarad a progresszivitás. A háborúellenes People Will Read Againt a fokozatosság jellemzi, az elején sejtelmes zongora arpeggiokból építkezik, majd szép lassan beindul, de folyamatosan vissza-vissza lassul, hogy aztán mindig a legjobb pillanatban jöjjön elő a gyönyörű refrénnel. A Something Beautifulra a kettőség jellemző, nagyon, néha már túlzottan dallamos és megnyugtató témákat játszanak, miközben a szöveg elég sötét karakterű. Utolsó előttiként Lost At Sea érkezik, mely legdühösebb tétel a lemezen. A kezdeti atmoszférikus gitártéma után Fisher kimutatja a foga fehérjét, feszült a hangulat, a tiszta részeken is várjuk, hogy kirobbanjon, ami meg is történik, ám a végére a dal mégis kellemes hullámzásba vált át, tökéletes felvezetőként a záró monumentális Eclipsicalhoz. Adam bevallása szerint ez volt élete egyetlen őszinte próbálkozása szerelmes szám írásához. Meglehetősen érdekesre is sikeredett, végig kozmikus, űrbéli metaforák használatával, a végén lévő utolsó hisztérikus kitörés pedig, mely a záró belenyugvó motívumba torkollik, garantáltan hidegrázást okoz.

Az előzményeket ismerve sejthető volt, hogy remek koronggal lesz dolgunk, és így is lett. Nem azt adta amit gondoltunk, kaptunk helyette mást, valami gyönyörűt. Így kell bemutatkozó lemezt készíteni, várjuk a következőt, ami a sikerre való tekintettel tervbe is van véve. Nincs más hátra, mint beszállni ebbe a varázslatos utazásba, higgyétek el nem fogjátok megbánni!

9/10