Opeth – The Roundhouse Tapes

A svéd Opeth is azon kevés zenekarok közé tartozik, akiknek – ez persze logikus ok-okozati kapcsolat következményeként is konstatálható – amellett hogy minden tekintetben jót tett a Roadrunner Records embertelen (vagy a zenekar arculatához passzolva: istentelen?) méretű promóciója, még a kortárs keményzenei viszonylatokban igencsak kiérdemelték azt, hiszen az 1990 óta működő formáció már a ’90-es évek közepe óta kiemelkedő, egyéni színfoltját alkotja a progresszív hatásokkal tűzdelt, régebben death, ma már csak komplex metalnak.

Az otthagyott Peaceville Records azonban nem a szarral gurigázik, s felismervén az egyik legfontosabb aranytojást tojó tyúk távozásának súlyát, az utolsó szó jogán még égiszük alatt napvilágot látott – kiadói fogásként két felvonásban, hiszen a DVD csak 2008. elején kerül forgalomba – az Iron Maiden hajdani évköszöntő koncert-kislemeze után szabadon elnevezett The Roundhouse Tapes, mely egy kiegyensúlyozott, és tehetségének-, valamint erejének teljében lévő zenekarról tesz tanúbizonyságot. A kiadás napját közel egy évvel megelőző lemezfelvétel a zenekar legelső – s máig egyetlen – koncert DVD-jéhez, a Lamentationshöz hasonlóan egy londoni, legendás szórakozóhelyen történt (akkor a Sheperd’s Bush Empire, jelen esetben pedig a Camden Roundhouse állt a célkereszt másik felén), azonban míg a 2004-es keltezésű, igényes digipack csomagolás egy Damnation programra centralizált-, és az előzmények fényében frissített repetoárral rendelkező bandára engedett asszociálni, addig jelen esetben igen nagy mértékben érvényesül a korábbi rajongók szívét melengető múltidézés.

Ezen oknál fogva minden korábbinál nagyobb hangsúly kerül a grandiózusabb dalszerkezetű, végletesen epikus szerzemények felsorakoztatására, azonban nem a teljesség igényével, hiszen a már-már kötelező darabnak nevezhető szerzemények, mint a Deliverance, vagy a The Grand Conjuration kimaradtak az így is igencsak terebélyes nótacsokorból. Mindettől függetlenül a felettébb organikus, emberközeli megszólalású felvételen nagyon érződik a jó hangulaton túlmenően a tényleges egység is; függetlenül attól, hogy a turné befejeztével a zenekar gitárosa és témaszerzője, Peter Lindgren kilépett a zenekarból – talán valahol ez a lemez neki, s az addigi egységnek állít méltó emléket. S függetlenül az itt hallható szerzemények egymáshoz viszonyuló időbeli korlátaitól, mégis egységes anyagként rögzül az emberben a The Roundhouse Tapes minden egyes pillanata; ez nagyban köszönhető mind a zenekar által sugárzott aurának, mind a színes, végtelenül odaadó megközelítésnek. Hiszen – most őszinte vallomás következik – véleményem szerint az Opeth albumait nem lehet mindig hallgatni; a saját időjárásukon és napszakukon túlmenően mind birtokolni óhajtja a sajátos közegét, valamint hangulatát, melyek nélkülözhetetlenek a teljesség élményének kialakításához, ám egy koncertanyag esetén ezen követelmény áldozatául esik az általánosítás varázsának, hiszen jelen köntösben jóval könnyedebbnek, felszabadultabbnak érződnek a melodramatikus-búskomor himnuszok. Ebben nyilván oroszlánszerepet vállal a mókamester Åkerfeldt is; elég csak visszagondolni az Opeth 2005. végi koncertjére (Led Zeppelin kérdőív über alles!). A dalokban nincsen hiba, sem előadásmódjukban, sem művészi értékeikben, az pedig külön élményként rögzül az ember tudatalattijában, hogy a dalok közötti kis témázgatások-, finom intermezzok is csak visszatükrözik a zenekar máshoz nem fogható mivoltát.

A teljesítménnyel nincsen hiba, azonban az Opeth-re a mai napig haragszom immáron két okból, melyek inkább a kiadók rovására írandók; az egyik ilyen, mikor közel fél évvel a Ghost Reveries megjelenése után napvilágot látott egy deluxe-verzió (költői kérdés: ilyenkor az ember mihez kezd az elsőszériás, csilivili matricás lemezével?), a másik pedig, hogy jelen esetben a CD-, és a DVD verzió egymástól elkülönítve jelenik meg. Mindettől függetlenül a The Roundhouse Tapes megérte a várakozást, a kérdés pedig immáron mindenki számára nyitott, és egyértelmű: mi lesz a zenekarral Peter kilépése után, valamint mit várhatunk az új nagylemeztől?

De ez még a jövő zenéje.

Külcsín és Design: 10/8. (a megszokott, magas színvonalon)
Hangzás: 10/9. (organikus, és kellemes)
Teljesítmény: 10/10. (hibátlan, erre nincs jobb szó)
Dalszövegek: – (koncertalbum esetén nem kívánom pontozni)

10/9,00.