Önmaguknak kiharcolt megbélyegzettség – Wage War: Stigma

A siker hajhászása még nem feltétlen számít bűnnek, az annak elérése érdekében felhasznált eszközök között viszont már szerepelhet olyan, ami ha nem is illegális, de erkölcsileg vagy a jó ízlés szempontjából megkérdőjelezhető. Leginkább ezzel a gondolattal tudnám összefoglalni a floridai Wage War legújabb, ötödik megmérettetését. Elöljáróban annyit megjegyeznék, hogy soha nem ástam bele magam túlságosan a Briton Bond vezette kompánia munkásságába, noha a felületes ismertség megvolt egy-két dal erejéig. Persze milyen dolog lenne tőlem, ha úgy ugranék bele ebbe az írásba, hogy nem futottam tüzetesebben át a banda diszkográfiáját, szóval így is tettem. Azonban ez a kis kitérő sem változtatott a véleményemen, miszerint

a zenekar egy közepesen felejthető metalcore-produkciót tol, aminek akadnak elvétve kiugró ellenpéldái (The River, Stitch stb.), de azon túl, hogy bármelyik nagyobb név elé bepöckölhetők egy kora esti sávba, nem igazán áll meg két lábon a performansz.

Ezzel amúgy nem is lenne nagy gond, megannyi ilyen zenekart tudnék mondani a Fit for a Kingtől kezdve az Of Mice & Menen keresztül a Like Moths to Flamesig, akik így elevickélnek számottevő hullámok felverése nélkül. Valószínűleg erre a stagnáló állapotra untak rá Britonék is, és ötödik lemezüknek, a Stigmának olyan hírnevet és figyelmet próbáltak kiharcolni, ami manapság a Bad Omenst vagy az I Prevailt övezi. A gond csupán annyi, hogy az ezen bandák által a szemétbe dobált szteroidos fecskendőket kukázták ki a srácok, és tuningolták a lemez farpofájába. Az egyértelmű nyúlások fölött még szemet is lehetne hunyni, de az egész anyagból annyira dől a szemérmetlen lustaság és a megúszósság izzadt párlata, hogy

a Stigma 2024 egyik legnagyobb csalódása, mégpedig úgy, hogy egyáltalán semmi elvárásom nem volt a Wage Warral szemben.

Miért is mondom mindezt? A megjelenés előtti promóciós időszak még biztatóan indult, de hát ugye kinél ne lenne így, aki egy Fearless méretű kiadónál van?! Bár itt is azért már voltak aggodalomra okot adó jelek, kezdve az olyan PR-dumákkal, mint hogy „ez az anyag most más lesz”, meg hasonlók. Én értem, hogy senki nem fogja azt mondani, hogy ez a kiadvány is pont ugyanolyan lesz, mint az előző, de azért olyan fölösleges izmozásokra már tényleg nem volt szükség, miszerint

Vagy velünk vagy, vagy az utunkban.

Mi ez a jock tempó? Pláne úgy, hogy az első kiadott előzetes, a Magnetic nemcsak a lemeznek, de úgy összességében a zenekarnak is az egyik legpoposabb dala lett valaha. És itt véletlenül sem azt a részét fájlalom a dolognak, hogy a banda teret ad a popzenei elemeknek és hatásoknak, hanem azt, hogy ezt olyan laposan és kiszámíthatóan teszik, hogy hiába félórás az anyag, szinte kétdalonként lehet a lejátszóra tekinteni, hogy mikor lesz már vége ennek a kínos közhelyparádénak. Ja, és a már említett darab még így se számít a lemez mélypontjának!

A Stigma dalait két csoportba tudnám sorolni: ha már elindultam az előbb a rádióbarátabb vonal kivesézésében, akkor tovább is haladok ezen. Itt sorakoznak azok a tételek, amik jól nyakon lettek borítva cukorsziruppal, és feltett szándékuk, hogy bezsákolják az I Prevailről valamilyen oknál fogva lepattanó, de továbbra se a kifinomultabb ízlésükről ismert delikvenseket. Alapvetően ettől az oldaltól vártam a megváltást, de csúfosan félre lettem vezetve. Ezek a szerzemények ugyanis egytől-egyig futószalagon legyártott rockslágerek, bárminemű egyediséget mellőzve, amik ráadásul nem is az aktuális popzenei trendekből szedik a dalszerkezeteket és a jellemvonásokat, hanem nagyjából 2012-ből, amikor minden rohadt giccses volt, és az összes fehér ember táncra perdült a klipekben. Akad itt olyan pillanat, ami még egy Punk Goes Pop válogatásra is túlságosan ízléstelennek hatott volna. Ezeknek a daloknak semmi más céljuk nem volt, mint hogy a mértanilag adagolt ooh-zásaikkal és ugrálható refrénjeikkel megpihentessék a lökdösődésben elhasználódott fesztivállátogatókat. Sajnos ez a fele a lemeznek abszolút nem érdemel több említést, a fennmaradási értéke nagyjából a nullához korrelál.

Aztán ha már pogózást emlegettem, ezután jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy mégis mi az itt, ami ezt a hatást váltaná ki bárkiből is? Nos, ez a lemez második fele, úgymond a metalosabb oldal, és nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez lett az értékelhetőbb is. Mindezt úgy, hogy a banda csak részben tartotta meg a metalcore-os jegyeket, és igazából egy saját gyártású mémmel tudnám leginkább szemléltetni, hogy mi is történik a 2020-as években ezekkel a stílusú zenekarokkal:

Mint ahogy az a fenti példán is látszik, a Wage War (most épp) a jobb oldali ipari, fülledt, zajos vonalat választotta, mint mondjuk pár éve tette ugyanígy a Bad Omens is. A nagy különbség csupán annyi, hogy míg Noah-ék jogosan tartanak ott, ahol, addig Britonékból hiányzik az a plusz spiritusz, mind dalírás, mind kiállás szempontjából. És a legtöbb tétel meg is reked ezen a repetitív riffekre és beatekre való sugdolózós/üvöltős vonalon, ami valószínűleg amúgy tökre jól működne egy, a Nail5 videójában látható környezetben, ahol az alternatív szcéna majdnem minden résztvevője képviselné magát egy fülledt, táncolós klubbuli keretein belül – már persze ha látezne ilyen a valóságban.

És bár ezek között a diétás Motionless in White-darabok közt akad egy-két tök szimpi mozdulat (a Tombstone végén való riffelgetés például), összességében itt is a trehány, igénytelen, néhol már-már fájóan buta dalszerzés a jellemző, ami esetenként a legérdekesebb helyekről merít ihletet: az alapvetően disturbedös, törzsi csörte több helyen is felüti a fejét, de amikor a zenekar Rob Zombie-t idézi meg (Happy Hunting), akkor nagy összegben fogadnék rá, hogy ezt hallván még az öreg Zombie – aki állítása szerint sosem nyúlt drogokhoz – is heves tempóban törné össze a lakáskulcsával a vényre kapható gyulladáscsökkentőt, és dörzsölné azt a fogínyére. Természetesen a közhelyes és klisés szövegek itt sem csillapodnak, amik teljesen elfogadhatóak lennének mondjuk egy 17 évestől, aki először ragadt gitárt és énekelte meg az első szakítását, de sajnos elég avétos egy harmincton túli csávótól, aki életének a felét ugyanabban a zenekarban töltötte.

A probléma pedig legfőképpen ez a Stigmával: közel 15 év után az ember nem azt várná, hogy másik zenekarok levedlett témáival próbálnak a rivaldafénybe kerülni, hiszen lett volna elég idejük kialakítani a saját arculatukat. Persze értem én, hogy a cél itt a nagyobb közönség és a nagyobb színpadok megcélzása volt – mint a legtöbb, a 2010-es években szárnyait bontogató, de befutni még igazán nem tudó metalcore-banda többségénél -, de ezt lehetett volna kevésbé bántóan felületes módon is tető alá hozni. Mert így ebben a formában a Wage War mindenkit képen csulázott (hawk tuah), aki eddig azért szerette őket, akik és amit képviselnek. És nem mondom, hogy a lemez hallgathatatlanul szar, igazából bőven elpörög a háttérben, sőt, a zenekar, vagy úgy nagy vonalakban a rádiókompatibilis slágermetal rajongói simán megtalálják benne majd a számításukat. Viszont bárki más, aki minimális egyediséget keres a zenében, és nem azt, amit előtte ezerszer hallott már, messziről kerülje el a Stigmát, ugyanis a nevéhez hűen ez az év egyik legfeleslegesebb szégyenfoltja. 5/10