Omega Diatribe – Iapetus

Úgyhogy most engedjétek meg, hogy nagy csinnadrattával bejelentsem, hogy az Iapetus Magyarország első djent albuma. Jó, igazából hatalmas csúsztatásokkal a Watch My Dyingot is meg lehetne tisztelni ezzel a címmel a Moebius kapcsán (az csak látszólag akadály, hogy az anyag megjelenésekor még nem is volt elterjedt a kifejezés használata), de a WMD karrierje alapvetően nem erről szólt, illetve ma sem erről szól. Az Omega Diatribe-os srácok viszont még csak meg sem próbálják takargatni, hogy a Meshuggah a kedvenc zenekaruk, itt egy az egyben a svédek megidézése történik, zene és körítés (lásd az album háttérsztoriját) terén egyaránt, ezzel együtt olyan „fellesleges sallangok”, mint a dallamos ének, a poszt-rock, az ambient vagy a technikás szólók, mind-mind hiányoznak. Ezért aztán az Iaeptus is pontosan ugyanabban a betegségben szenved, mint mondjuk a Nothing, vagy az újabb Meshu’ anyagok: hajlamos eléggé repetitív lenni. Az ásítozósabb pillanatokat persze könnyedén áthidalja az album iszonyatos húzása és a kreatív ritmusképletek/ütemek (ezekből lehetett volna több, tízből négy dalban alig van tört ütem), ami persze főleg élőben tud nagyon jól működni, reméljük, Metzger Dávid dobos utódjával is megmarad a színvonal. Mindazonáltal oka van annak, hogy mindeddig nem írtunk erről a lemezről: úgy kapásból legalább öt djent hangzóanyagot lehetne említeni tavalyról, ami — nincs rá jobb szó — érdekesebb, mint egy, a Meshuggah továbbfejlesztetlen hangzását hordozó album (ebbe persze mások is belefutottak, lásd pl. Minus The Herd), még úgy is, hogy mostanság külföldön sincs akkora kínálat djentből, mint a csúcsévekben. Ettől függetlenül a produkció profi, és megérdemli a műfaj rajongóinak figyelmét. 7/10