2014. február 2.
Tracklist:
1. Public Service Announcement
2. Feels Like Forever
3. Bones Exposed
4. Would You Still Be There
5. Glass Hearts
6. Another You
7. Break Free
8. You Make Me Sick
9. Identity Disorder
10. You're Not Alone
11. Space Enought to Grow
Műfaj: metalcore, groove metal
Támpont: Attack Attack!, Woe, Is Me, Machine Head
Hossz: 38:37
Megjelenés: 2014. január 28.
Kiadó: Rise Records
Webcím: Ugrás a weboldalra
Amikor 2012-ben Austin Carlile azt nyilatkozta, hogy nu metal hatások várhatóak a következő Of Mice & Men nagylemezen, sokan csodálkozhattak, hogy nem szakadt rá a mennyezet a vokalistára ennyire kirívóan nyilvánvaló kamuszöveg „hallatán” (és akkor még nem is szóltunk Carlile másik, a tavalyi év egyik legnagyobb baromságának tekinthető böfögésével, amiben „Meshuggah és Nickelback fúzió”-ról beszélt). A kétkedőket persze meg lehet érteni, hiszen kutyaütő bandából ritkán lesz szalonna, persze csomóan hajlamosak voltak elfelejteni a nu metal részleges újjáéledésének jeleit. Illetve aki végigolvasta a minden idők egyik legviccesebb dal/klip kombójáért felelős üvöltőember rendkívül összeszedett bejegyzését, az megérthette, hogy nem is feltétlenül zeneileg, sokkal inkább dalszerzői felfogás terén kívántak nyitni a nu metal felé, ami azzal kecsegtetett, hogy a breakdown és a dallamos refrén hegemóniáját megtöri majd egy-két érdekesebb ötlet.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a fenti törekvés csak részben jött össze. Valóban sikerült helyenként magukévá tenni a nu metal jellegzetes, különböző hangerőkkel történő játékát, de ennél sokkal jobban megnöveli a korong értékét és izgalmasságát, hogy guggolóművészeink a témavilág tekintetében is alaposan merítettek a kilencvenes évek markáns metalirányzatának félig beomlott kútjából. Lényegében a hatodik dal végéig a nu metal, pontosabban a nu metalba olvadt groove metal kliséi dominálnak, és nem azért, mert sok van belőlük, hanem mert jobban megmaradnak, hiszen még közel húsz év távlatából is sokkal érdekesebbek a melléjük pakolt sablon breakdownoknál és modern metalcore refréneknél, illetve Carlile-nak is kevertek egy-két divatos Chester Bennington ízű üvöltést. Amúgy az Attack Attack! egykori főkolomposa ezen kívül mással nemigen járul hozzá a lemezhez, úgyhogy nyugodt szívvel ki lehetne tenni ismét a bandából. Nem így a tiszta énekért felelős Aaron Pauley és a producer David Bendeth, valószínűleg nekik köszönhetjük az album csúcsdalát, a hangulatában és elképesztő slágerességében a legjobb Ill Nino számokkal vetekedő Would You Still Be There-t. Mindenesetre, ahogy az elején írtuk, a siker nem teljes, a már említett hatodik dal (Another You, ez is az emlékezetesebb pillanatok közé tartozik) abban az értelemben is vízválasztó, hogy ezt követően egy-két témától eltekintve visszatér a debüt és a The Flood dögunalma. Ebből a halmazból kizárólag az igen fogós refrénnel ellátott You’re Not Alone emelkedik ki, az albumot záró giccses ballada hallatán pedig Barry Allennél is sebesebben fogjuk kilőni a lemezt. Teljességében szemlélve a korongot, elmondhatjuk, hogy általában nem a dalok minősége, hanem a többé-kevésbé működő nosztalgiahangulat miatt tudtuk többször is (majdnem) végighallgatni. Mindenesetre reméljük, kitartanak az irányvonal mellett (és nem akarnak majd újabb metalhullámokat felfedezni maguknak, azért valljuk be, erre is megvan az esély), mert a kevés jól sikerült dal tényleg jó lett. 5/10
