Oceano – Contagion

Ugyanis a Depths idejében az Adam Warren vezette banda épp abba a fősodorba került bele, ahol semmi más nem számított, csak a breakdownok, valamint az azokat aláfestő, elidegenítő és rideg harmóniák: ez az utópisztikus köntös pedig igen jól állt a kiváló hangzású, ám tartalmilag sekélyes lemeznek, amit Adam nyers és mélyről gurgulázó, ám többször is parodisztikusan büfögős hangszíne tett igazán emlékezetessé az aránytalan dalszerkezetek mellett. Ez a képlet azonban nem feltétlenül a banda hibája, hiszen épp egy olyan tendenciába csöppentek, amit sikerült is ezzel meglovagolniuk reménységként – itt pedig nyílt titok volt, hogy milyen ösvényen lehet ezt a zenei világot kivirágoztatni, tehát már kórusban zenghetjük is a választ, hogy a Contagion formájában az Oceano megkísérelt egy lépéssel közelebb kerülni a death metalhoz. Ehhez pedig az új gitárosok, Devin Shidaker és Nick Conser játékára volt szüksége a bandának, mivel a bemutatkozó nagylemez súlyosnak szánt, ám kiüresedett groove-jai immáron valóban megközelítik a riffelések tükrében azt a hangulatot, amit a Depths csak sugározni szeretett volna magából. Ugyanis a Contagion lényegében a szegény ember A New Era of Corruptionje, amelyen kevesebb a hangulati árnyaltság és a technikai lebilincselés, ám az Oceano ezt azzal szeretné kitoldani, amiben a legjobbnak vélheti magát: a breakdownok és riffek közötti átkötésekben, amelyek hol az Emmure-tól megörökölt disszonáns, álkaotikus feszültséggyilkoláshoz, hol a debüt Meshuggah-rokon kamumatekjainak felemlegetett hiányához vezetnek.

Ezt azonban a valódi, ízig-vérig amerikai iskolás riffek tudják sikeresen kompenzálni, amelyek módfelett hiányoztak a bemutatkozó nagylemez valódi dühéből. Így ha következetes fejlődésről nem is beszélhetünk (lévén az egyes dalok felépítésében még mindig akadnak szürke foltok), Adam hangja még így is elviszi a hátán a felvételt, mert egyáltalán nem vállal többet annál, mint amire egy deathcore-lemez hivatott, valamint a gitárjáték death metal-közeli megoldásai és a következetes groove-kihasználások mégis dinamikusabbá, teltebbé tették az ismét jó hangzással, bár gépies monotonitású (agyontriggerelt) dobjátékkal fűszerezett dalcsokrot. Mindettől függetlenül az akkor megidézni szánt hangulat így jobban kikerekedik, az instrumentális csúcspont tovább öröklődött (hiszen a debüt címadójának dallampárti szerepkörét az Exist in Confinement veszi át), és az Oceano érezhetően jobb, hatásosabb albumot hozott össze. Ám a szikár tényeken ez sem változtat: a banda így is legfeljebb Adam orgánumával és karakterével tud igazán kitűnni ebből a közegből, hiszen jelenleg olyan szelek fújnak, ahol a technikai képzettség eredményez természetes kiválasztódást a zsáneren belül, és lássuk be, ennek tükrében a banda napjai valahol mégis meg vannak számlálva, még ha élőben jól is tudják előadni az egyes szerzeményeket.

Mert persze folytathatnám a litániát azzal, hogy milyen jó lenne, ha a tapasztalatlan fülpárok inkább Cryptopsy és Bolt Thrower-lemezeket hallgatnának egy újabb követő istenítése helyett, de ezen nyilván nem lehet így (sem) változtatni. Az egyetlen út itt is az, mint minden más banda esetében: reménykedni abban, hogy a naiv fülpárok, akik így kerülnek bevezetésre az alábbi körbe, önmaguktól fogják felfedezni azt, hogy a korábban piedesztálra emelt bandájuk lényegében említésre sem méltó a műfaj valódi nagy neveivel és egyéniségeivel szemben. Mert ugyan való igaz, hogy egyéniség nélkül is lehet jó dalokat írni, de olyan hangtartományban, amiben az Oceano most végérvényesen kiterjesztette mindazt, ami leledzett benne, talán érzékelhetjük a rendszer törékeny korlátoltságát, és azt, hogy a Contagionnál tovább már nem nagyon lehet ezen az úton haladni.

10/5,5.