Oblivion – Called To Rise

Igaz, minden irányból iszonyatos sebességgel száguldó témák érkeznek, összetett váltásokkal, kreatív megoldásokkal, a zene technikás mivolta leginkább ezekben csúcsosodik ki, nem a megállás nélküli szólózásban és az arpeggiók különféle kibontogatásában találtak kapaszkodókat. Ezeket csak kevés alkalommal, mondhatni a megfelelő helyen és időben alkalmazzák, így nem hatnak felesleges erőfitogtatásként. Itt érdemes is megjegyezni, hogy a számok szerkezete, az ötletek egymásba fűzése közel tökéletesen lett megvalósítva, de ilyen zenei ismeretekkel rendelkező csapat esetében ez koránt sem lehet akkora meglepetés. Ráadásul helyenként bizony black metal és a klasszikus zenére jellemző elemek is tovább színesítik az összképet, sőt ezek adják az album igazi arcát, komolysággal ruházva fel az egész hangulatát. A gitártémák nagy részéhez a csapat minden bizonnyal tüzetesen átvizsgálta a 80-as és 90-es évek legnagyobb jelentőséggel bíró, klasszikus death lemezein hallható megoldásokat, és a mai igényekhez méltó formába öntötték őket. A dobjáték már-már természetesnek ható módon elégíti ki a stílus nem mindennapi igényeit – a meglehetősen fiatal Luis Martinez a gyors témákat kellő pontossággal hozza, de a lehetőségekhez mérten szokatlanabb ritmusokkal is megpróbálta élvezetesebbé varázsolni a rá osztott szerepet. Ben Orum basszustémái is rendben vannak, többnyire a háttérből erősíti a többiek játékát, olykor néhány ütem erejéig előtérbe is kerülnek a megoldásai. Az ének tesz hozzá talán leginkább a zenekar brutális hangzásához, Nick Vasallo rendkívül mély és erős orgánuma gondos házigazdaként végigkísér az egész lemezen. A hangzás terén is inkább a múltba tekintett a csapat, így egy kissé maszatos, kevésbé letisztult megszólalást kaptunk a ma oly jellemző, laboratóriumi kísérletnek is beillő dolgok helyett. A tizenegy szerzemény összesen negyvenpercnyi hallgatnivalót garantál – illetve a digitális verzióhoz még három bónusz szám is jár. A lemezen csaknem végig a gyors tempók uralkodnak, helyenként persze megtörik a száguldás, de egy ilyen anyagtól senki sem vár el a progresszív stílusra jellemző váltásokat. Azért akadnak kevésbé fogós szerzemények is a felhozatalban, de összességében a szerethető számok győzedelmeskednek, méghozzá igen meggyőző arányban. Sokak fejében megfordulhatott néhány hete az a gondolat, vajon érdemes volt ezért otthagyni egy olyan nagynevű csapatot, mint az All Shall Perish? A rajongók szívében talán örökre ott marad a távozáskor keletkezett, sok fájdalmat okozó szálka, de a Called To Rise nagyszerűségét még ők sem vitathatják. Az utóbbi évek egyik legerősebb megjelenése a kategóriájában!

8.5/10