2012. augusztus 16.
Az idei hardcore-összeállítások (egyszer, kétszer, háromszor) után egy minden korábbinál nagyobb válogatással jelentkezünk, ahol az eddigi öt lemezhez képest tíz friss, vagy eddig be nem mutatott kiadvánnyal szeretnénk megismertetni Benneteket. Így az alábbi cikkből talán kiderül az is, hogy 2012-ben lehet-e izgalmasan metalos hardcore-t játszani, és ha igen, ehhez milyen utak vannak; létezhet-e melodikus hardcore a Wave mellett is; hány legenda kell egy splithez akkor, ha maradéktalanul elégedettek szeretnénk lenni; meddig lehet feszegetni a kiadás és a műfajok határait; valamint feltesszük azt a kérdést is, hogy miért zenél még mindig Pat Flynn?
MA Glory 7″
(2012, Six Feet Under)
4/10
Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a Have Heart után elég nehéz bármit is kiadnia az egykori tagoknak. És itt nem feltétlenül arról van szó, hogy mindenképp meg kéne ugrani a múltban elért eredményeket, csupán arról, hogy egy ikonikus, és ha úgy tetszik, generációs zenekar után nehéz bármi olyanba is fogni, ami egyöntetűen érdemelné ki a korábbi rajongók figyelmét. A Bridge Nine üdvöskéjének két utódbandája közül azonban mégis a Wolf Whistle-nek van nehezebb dolga, hiszen Pat Flynn a közösségi és személyes gondolatainak megosztását követően úgy döntött, hogy mostantól ebben a kötelékben kívánja leszarni az egész világot. Ebben pedig sajnos nincs helye profán túlzásnak: az MA Glory egy, a nyolcvanas évek bostoni hangzására, na meg a kilencvenes évek powerviolence-hullámára reflektáló bemutatkozás lett, amely sem szövegeiben, sem zeneiségében nem emelkedik ki a releváns felhozatalból (a távoli példák kedvéért mindezekre ott van referenciaként a ’Boston Strangler és a Weekend Nachos). Persze az itt hallható tizenegy dal a maga nyolcperces terjedelmével igyekszik egy lélegző, koncertkész és dühös alaphangulatot megteremteni, valahogy mindez kudarcba fullad, ugyanis a Wolf Whistle, mint olyan, csupán abba a hibába esik, hogy direkt modellt követ, és azt is rosszul. Az itt hajkurászott profán hangulat ugyanis teljesen érdektelenné teszi a 18 másodperc és 1 perc 7 másodperc hosszúság között fellelhető dalokat, holott tényleg lehet primitív, punk attitűdről tanúskodó lemezt szórakoztatóan is írni. Az MA Glory viszont se nem igényes, se nem szórakoztató: persze a menő Tumblr-arcok épp annyira fogják kajálni, mint a legelfogultabb flynnisták, de azért nézzünk mélyen magunkba, és ha valaki képes adni egy ilyen interjút, arról azért nehezen hihetjük el, hogy megelégszik ennyivel.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=_I1hBU09Vy8
Split 7″
(2012, A389)
6,5/10
Az A389 egyik legfontosabb idei kiadványa nem haladja meg a tíz percet, és mindemellett csupán három számot tartalmaz, viszont történelmivé teszi az eseményt azzal, hogy saját holdudvarának két leginkább meghatározó zenekarát engedte össze. Ezért is tehettük a szívünkre a kezünket már a hír bejelentésekor is, hogy a Jakab Zoli jóvoltából a mi oldalunkon is bemutatott Gehenna (egyszer) és Integrity (kétszer) megosztott kiadvánnyal kedveskedik majd rajongóinak, azonban a végeredmény épp annyira tiszteletteljes, amennyire kissé vérszegény is. Ettől függetlenül a Gehennát egy percig sem kell félteni: feszes – és borzalmasan, de őszintén megszólaló – két szerzeményt hallhatunk tőlük, amelyek még mindig nem idegenkednek a black metal zord sötétségétől sem, és az általuk megteremtett hangulat egy esetleges újabb nagylemezen maradéktalan világcsömört tudna okozni. Ezzel szemben az Integrity bármilyen ügyes marketinggel is vezette fel új dalát, az Ancient VVisdom-hatású címmel megáldott I Know VVhere Everyone Lives lényegében a To Die For címadójának dallamából épít egy új, a ’Blackest Curse hangvételében fogant szerzeményt, ami a legutóbbi két lemez szerelmeseinek kétségkívül tetszeni is fog, ám kérdés, hogy Dwid még hány bőrt húzhat le erről az egészről. Elvégre az Integrity már nem feltétlenül arról szól, mint tíz-tizenöt éve, és ha a zenekar múltját nem is vitathatjuk el, a jelenben azért megérthetjük, ha valakinek ez már nem ugyanaz a szellemiség és színvonal. És a legrosszabb az egészben, hogy egy picit ez is igaz, így az alábbi kiadványra sajnos nem használhatom a „kötelező” és a „kihagyhatatlan” jelzőket, de cserében még oda tudjuk biggyeszteni az „ajánlott” és a „nem érdektelen” címkéket, ha igazán akarjuk.
Split 7″
(2012, Concult)
7/10
Az előbbi kiadvánnyal szemben viszont a Converge és a Napalm Death közösen megosztott felvétele annyiból aktuálisabbnak tűnhet, hogy ezidáig egyik zenekar sem adott (egységesen elfogadott ind)okot arra, hogy közönségük kiábránduljon belőlük, nem is beszélve arról, hogy a brit grindcore-legenda új lemeze az idei év egyik legjobb megjelenése volt, Bannonék pedig ősszel adják ki friss nagylemezüket. Ezért talán jogos is a kérdés, hogy egyáltalán milyen elvárást kell beteljesítenie az alábbi felvételnek, választ azonban csak félig-félig kapunk mindkét esetben. Elvégre a négyszámos felvételen a Converge új dala, a No Light Escapes ugyanazt a standard színvonalat hozza, amit már megszokhattunk – bár nyilván az is szempont, hogy ami itt már kényelemfaktor, az másnál elérhetetlen minőség –, ennek jegyében nem is annyira izgalmas, szemben az Entombed-átirattal, ugyanis a Wolverine Blues Tompával igazán nagyot tud szakítani. Némiképp hasonló helyzet áll fenn a Napalm Death esetében is, mivel a Will by Mouth egy, a banda szemszögéből nézve általános minőségű dühkitörés másfél percben, míg igazi meglepetéssel a bhopali gáztragédiának emléket állító No Impendiment to Triumph szolgál, amely tempójában és dallamaiban is a zenekar eddig sem jelentéktelen történetének egyik legüdébb színfoltja. Így hát az alábbi split is akkor nyer majd teljesen jogos elbírálást, ha a ’Napalm már kiadta további megosztásait (a Melvinsszel és a Municipal Waste-tel), mert ebből csak annyit tudtunk meg, hogy még mindig nagy király mindkét zenekar, de azért azoknak sem szakadhat meg a szívük, akiknek kimaradt az előrendelés.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=ZrYSqeX0hJM
Point of No Return
(2012, Six Feet Under/Demons Run Amok)
6,5/10
Az ausztrál hardcore-színtér kétségkívül él és virul, erről pedig idén két formáció, a Distant Wreck és a BLKOUT új albumai igyekeznek meggyőzni a nemzetközi hallgatóságot. Válogatásunkban azonban utóbbi kap helyet, mivel második nagylemezére egy olyan utat írhatott le a perth-i zenekar, amely végképp kikristályosította mindazt az ösvényt, amin eddig csak tapogatóztak. A dallampárti akkordok világa már jó ideje a múlté, de a bemutatkozó nagylemez és a nagyobb hangvételű csendet megelőző 7” után most vált biztossá, hogy a srácok a kilencvenes évek fordulójának NYHC-világában érzik magukat a legotthonosabban. Persze a képlet korántsem ennyire egyszerű és koncentrált, mert az kétségtelen, hogy a kiadói ajánlás által is említett Breakdown és Cro-Mags elég hathatós ihletéssel bírt a PoNR dalainak születése alatt, helyenként azért beficcent egy-két olyan hatás is, amely a crucial-vonal szerelmeseinek épp annyi örömet fog okozni, mint a délies riffek rajongóinak. Ennek köszönhetően kétségkívül van egy alaphangulata a 33 perces felvételnek, de azt még így is túlzás lenne állítani, hogy a BLKOUT mostantól felsőligás hardcore-banda lenne. Ennek kulcsa pedig a helyenként még mindig kibukó paneles dalszerzés mellett az, hogy hiába van erős sodrása a lemeznek, egyszerűen megréved a saját korlátaiban, és jóformán alig szolgáltat igazán emlékezetes pillanatokat. Ettől függetlenül egy újabb budapesti koncerten biztos működne az itt hallható tizenegy új szerzemény is, de hallgatás szintjén ugyanaz a helyzet, mint a Backtrack tavalyi debütálásával: ideig-óráig elhallgatja az ember, élőben mindenképp megnézné, de a kapcsolat ki is merül ennyiben. Pedig a záró Remember Whenben hallható jazzes szaxofonszóló azt a látszatot is kelthetné, hogy itt mindent lehet, helyette egy hardcore-lemezt kaptunk. Se többet, se kevesebbet, abból viszont a megbízható fajtát.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=aWusg_p3yPk
Songs of Suffering
(2012, Closed Casket Activities)
8,5/10
Személy szerint kifejezetten ellene vagyok annak, mikor a hardcore elé mintegy eposzi jelzőként a bunkó címkét tapasztják, mert nem tartom relevánsnak, hogy egy társadalmi szükségvállalásért életre hívott szubkultúrát így tegyenek sztereotippá. Alkalmasint azonban tényleg összeérnek azok a bizonyos párhuzamok, és amit egy-egy kritikában az aljas és a nyers jelzők helyettesítenek, valójában velejéig romlott hangzást sejtetnek, melynél tényleg megállná a helyét ez a becézgetés is. Nincs ez másképp a Disgrace bemutatkozó kislemezével sem, hiszen a Twitching Tongues, Ruckus, Downpresser és Creatures-tagokból verbuválódott zenekar a Closed Casket Activitiesnél (tudjátok, a Harm’s Way és a When Tigers Fight otthona) a lehető legjobb helyre került. Az alig tízperces bemutatkozás pedig olyan, mintha a Meraudert kereszteznénk a Sepultura első három lemezének thrash-ben fogant megoldásaival, és Derrick Green kitágított orgánumával. Ennek köszönhetően egy kompromisszumoktól mentes, a kilencvenes évek dühét megidéző metalos hardcore-lemezt kapunk a kezünkbe, amit a Dan Seagrave-féle borító csak tovább komorít. A mélyre hangolt, kegyetlen groove-okból és ikergitáros témákból felépített dalok jobbára egyszerűek, mint a bot, viszont olyan erővel szólalnak meg, és olyan súlyról árulkodnak az alkalmi sludge-os kitekintéseknek, na meg a velős játékidőnek köszönhetően, amelyekhez leginkább a tavalyi Xibalba-lemezt lehet hasonlítani, bár itt sokkal több minden történik a dalokban, és a duplázó is nagyobb kihasználtságnak örvend, amitől sokkal metálosabb az összkép is. Nincs is rá jobb szó annál, hogy zakatol, hiszen a Disgrace – figyeld a jelzőket – aljas és nyers dalai nem hagynak esélyt a kitérésre. Épp ezért várom kíváncsian az őszre ígért, Harness-szel közös splitet, mert ez a banda tényleg az egyik leginkább reményteli friss hang a színtéren, a Songs of Suffering meg feltehetően az év bemutatkozása.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=pCzK67V1zwo
Two EP
(2012, No Sleep)
7/10
A No Sleep Records sosem az a kiadó volt, amelytől igazán durva és nyers lemezeket várhattunk volna, ám nincs mit tenni, ha Chris, a tulajdonos lehetőséget kap arra, hogy egyik legnagyobb kedvencét igazolhassa le. Így esett az is, hogy a Mountain Man visszatérő EP-je, a Two itt jelenhet meg, és a négyszámos felvétel így nem csupán a nyár egyik, hanem a kiadó feltehetően legdurvább hanganyaga is. Akik nem ismernék az I Rise és Last Lights-tagokból verbuválódott zenekart, azoknak elég annyit tudni, hogy a Mountain Man eddig egy EP-t (sosem találnátok ki ennek a címét) és egy nagylemezt adott ki: utóbbi, a Grief a tavaly tíz éve alapított Think Fast! gondozásában látott napvilágot, és a gyász feldolgozásának öt stádiumát (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás) örökítette meg konceptalbumként. Ez a kriptahangulat mellett maga mellé rendelte a szélsőséges hardcore-elemek használatát is: bár a Mountain Man sosem lett igazán felkapott vagy népszerű banda, az idén újraszerveződő felállás épp onnan veszi fel a fonalat, ahol legutóbb letette. Így az alig negyedórás visszatérés is belead mindent a meggyőzésbe: a hangulat (kihasználva némi country és blues-elemet) továbbra is félelmetesen elidegenítő maradt, a gyűlölet akaratlanul is sugárzik minden egyes disszonáns hangból, a ritmusokkal és dalszerkezetekkel való játék pedig minden közvetlen hatás alól függetleníti a hallottakat. Ettől függetlenül ez a játékidő még az igényes bakelitkiadás és dalcímválasztás (párosával összeolvasandók) ellenére sem alkalmas arra, hogy az ember igazán elmerülhessen benne: ahhoz egy újabb nagylemez kéne, de igazából ettől sem féltem a bandát, ahogy azt is biztosra vehetjük, hogy bármennyit is kelljen majd várni egy teljes értékű folytatásra, az biztosan megéri majd a befektetett időt, mert a Two kellőképp meggyőző lett ahhoz, hogy ilyesmihez kétség se férhessen.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=f5lFTR0umlU
If God Is Love Then Hate Is Real
(2012, Sz. K.)
8/10
Néha tényleg értetlenül állok azon tény előtt, hogy egy-egy jobb sorsra, ne adj’ isten kiadói háttérre érdemes zenekar hogyan juthat el addig a pontig, hogy teljességgel saját magára legyen utalva. Ugyanez az álláspont igaz a denveri Bankrobberre is, hiszen a januárban nagylemezzel jelentkezett zenekarról jóformán alig írnak valahol. Pedig a srácok egyáltalán nem most kezdték a zenélést, sőt, korábbi, Vultures című EP-jük már elég volt néhány fesztiválos fellépéshez is. Most pedig a találó című If God Is Love, Then Hate Is Real nagylemez esetében semmit sem bíztak a véletlenre sem minőség, sem külsőségek terén, hiszen a Zack Ohrennel (Life Long Tragedy, Killing The Dream) rögzített felvétel kétségkívül az idei év egyik legjobb metalos hardcore lemeze lett. Az alig húszperces kiadvány amellett, hogy brutálisan szól, tartalmilag is épp annyira hagyománytisztelő, amennyiben hiánypótló: persze a srácok sem árulnak zsákbamacskát, és legfőbb ihletőiket, az Integrityt és az idén visszatérő Strife-ot nemhogy tagadnák, hanem büszkén fel is vállalják. Ennek szellemében nem is lehet mást várni az anyagtól, mint kegyetlen riffeket, sorozatlövő duplázókat és egy olyan zord, életidegen hangvételt, amelynek megteremtése másnál több nagylemezt is igénybe vehetne. Egy szó mint száz: a Bankrobberre épp ugyanaz igaz, mint az Expire-re, azaz a világmegváltó lehetőségek és zsákutcák keresése helyett néha többet ér a láng hiteles és kérlelhetetlen őrzése, amely a fogós dalokban és a minőségi arculatban manifesztálódik, hiszen az is lehet, hogy a következő nagylemezre már mindkét mesteré(nek jelené)t meghaladja az ígéretes tanítvány.
Life Gone Wrong
(2012, City of Gold)
8/10
Akik valamelyest figyelemmel követik a kritikáimat, pontosan tudják, hogy állandóan visszatérő sirámom az előző évtizedben kibontakozó melodikus hardcore teljes eltűnése, ezzel együtt pedig a Wave által erőltetett hiszti előtérbe kerülése. Álláspontom részletesebb kifejtésével nem traktálnék senkit sem, hiszen csupán önismétlés lenne, azt azonban mindenképp meg kell jegyeznem, hogy nem igazán reménykedtem már abban, hogy egy friss zenekar ahelyett, hogy a meglévő hullámhoz kívánjon csatlakozni, inkább arra adja a fejét, hogy megtalálja a saját hangját. Pedig ilyen értelemben véve a brit Landscapes bemutatkozó nagylemeze sokkal inkább hasonlít a Deathwish-éra nagyjainak tartásához, ami azért is érdem, mert a srácok nem dőltek be annak a marketingténynek, hogy manapság menő Angliában hardcore-t játszani, na meg annak a félszeg vállveregetésnek sem, hogy a fél Wave-vel körbeturnézták már Európát. Ennek jegyében a Life Gone Wrong egy érzelemgazdag, lassan kibontakozó újsulis hardcore-lemez lett, amely akkordjaiban és váltásaiban sem arra törekszik, hogy minden fájdalmát a nyakadba borítsa, miközben a földön fetrengsz: ehelyett sokkal progresszívebb felfogásban vezet be egy olyan világba, ahol a hallgatás közben oldódhat fel minden feszültséged. Ezért is örömteli, hogy az alig félórás lemez elejétől a végéig élvezhető tud maradni, miközben maradéktalanul őszinte gondolatokat sugároz hasonló magatartásban és zenei alázatban: Shaun Milton generációjának egyik legjobb frontembere lesz éveken belül. Persze ha mindenképp szükség lenne viszonyításhoz, a korábban említett korszak mellett a feloszlás előtti Verse, az első lemezes Defeater és a More Than Life sem maradhatna ki a szórásból, ám ez csak közvetett ráhatás, ami nem változtat azon, hogy itt egy fiatal és ígéretes zenekar, amely egy könnyen sematizálódó, és ezáltal giccsessé váló zenei körben is képes olyan jeleket mutatni, hogy még mindig lehet – és érdemes is – saját hangot keresni.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=UEYQlfsYS3c
Mob Justice (kazetta)
(2012, Revelation/Sz. K.)
N. P.
Bár az idén fennállásának huszonötödik évét ünneplő Revelation Records azzal is említésre méltó eseményt pipált ki, hogy 2012-ben is kiad egy új anyagot, az alábbi felvétel még nem a várva-várt második ’Mob-nagylemez. Jelen kazetta ugyanis promóciós célzattal készült el ötszáz darabra limitálva, és a Frazetta-festmény mögé rejtett kedvcsináló méltán igazolja is, hogy a Boston Crew becsületét visszaállító zenekarnak még mindig van épp elég mondanivalója. A Raw Life dalszövegeihez hasonlóan ugyanis a Mob Justice is a társadalom élhetetlenségét, az ember saját vesztébe rohanását narrálja – szemben a Hardcore For Hardcore színtérre vonatkozó, ám hasonlóképp provokatív szövegeivel –, és az odamondogatás mellett a zenei alapok sem szenvednek hiányt a mosh-pozitív középtempókban, na meg a kegyetlen riffekben. A legérdekesebb még így is a címadóban elhelyezett gitárszóló, amihez fogható talán még nem is nagyon hangzott fel egy ’Mob-albumon sem. Viszont az új dalok bizalomgerjesztő attitűdje a zenekar saját hozzáállásából adódóan lehetőséget adott annak is, hogy a kazetta vége egyfajta jam-session lehessen (így kerülhetett rá a Philcore for Philcore, ami címéből adódóan is a legutóbbi EP címadójának zenei alapjára született), és az egyes csordákban olyan hallathassák a hangjukat, mint a Triple B Records tulajdonosa, Sam, vagy Pat Flynn. Ez azonban sosem lehet szempont egy ’Rival Mob-anyagnál, hiszen továbbra is ők a „hardest, coldest, realest motherfuckers on the planet”, és amíg ezt bátran kijelenthetjük, nem is kell aggódnunk a bostoni színtér jövőjéért.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=EsHx1wL9p6g
Bore Core 7″
(2012, Bridge Nine)
6/10
Tavalyi EP-jével elég nagy meglepetést okozott a Soul Control, ugyanis a Bridge Nine-nál ténykedő zenekar minden különösebb ok nélkül sutba vágta korábban kitapasztalt (post-)hardcore-hangzását, és átváltott a Savannah-színtér mélyre hangolt groove-jaira. Nem mondom, a Get Out Now így sem volt egy rossz lemez, hiszen a noise rock-elemektől sem idegen dalok kiváltképp működtek, viszont a nem várt pálfordulat némiképp így is több embert távolított el a bandától, mint amennyit behozott volna. Ezért is volt nagy kérdés, hogy az idei EP – amelynek formátuma a banda azon hitéből származik, hogy manapság már nincs értelme nagylemezt rögzíteni – mennyiben sugall más képet. A negyedórás Bore Core ennek szellemében a papírformát hozza, ugyanis a legutóbb kitapasztalt, sludge-ból és stonerből merítő hangzást próbálja összeházasítani egy lecsupaszított hardcore/punk világgal. Az összhatás korántsem aránytalan, nem is beszélve arról, hogy a háromakkordos dühkitöréseken eddig azért túlmutattak a banda meglévő kiadványai, de ha azt vesszük, a hatszámos felvétel szórakoztató, mocskos, csiszolatlan, és elődjéhez hasonlóan szerethető is. Noha érdemi csúcspont csupán egy van (ez az utolsó előtti dalként hallható, idejekorán megosztott Reek, amelynek sodrása gyakorlatilag kivédhetetlen), a Fucked Up és a Gallows szerelmesei így is tehetnek egy próbát a felvétellel, bár ezt ugyanilyen bátorsággal nem tudnám kijelenteni a Cycles című nagylemezre asszociáló (egykori) rajongókkal.
