Nyári szüret – kimaradt lemezek (II. rész)

Monuments – The Amanuensis

Megjelenés: 2014. június 23.
Kiadó: Century Media Records
Műfaj: djent, progresszív metal
Támpont: The Korea, Tesseract

A Monuments ugyan már az első nagylemez előtt is több alkalommal hallatta hangját, a Gnosis csupán 2012 nyarán nyerte el végső formáját – épp lekésve az akkortájt hihetetlen népszerűségnek örvendő djent első hullámát. Ennek köszönhetően nem igazán hatott az újdonság erejével, azonban olyan megoldásokat tartalmazott, hogy nem is igazán volt szüksége erre. Egy átgondolt, komplex, valóban egyben lévő anyagot kaptunk, és reménykedtünk, hogy a folytatás valamivel hamarabb megérkezik. Szerencsére ez alkalommal csak két évet kellett várni rá, az eredmény pedig egy hasonlóan színvonalas produktum lett. A zenekar esetében már-már megszokott dolog, hogy most is új embert kellett találniuk a mikrofon mögé, de mivel a nyughatatlan természetű Chris Barretto már számtalanszor demonstrálta tudását, nem volt okunk különösebb aggodalomra. A The Amanuensis első hallásra, de még másodikra is, maradt a „régi” receptnél: kimatekozott döngölések és tördelések, palm-mute ritmizálások, különféle vokálsávok egymásba olvasztása, laboratóriumi hangzás (a basszusgitár mondjuk olykor egészen elveszett a keverésben). Minden itt van, amit már korábban megszoktunk, illetve, ami elengedhetetlen a progresszív metál e modern ágának műveléséhez. Ami kiemeli az átlagos djent korongok tengeréből, illetve, ami az elődöt is kiemelte; teli van átgondolt, jól felépített dalokkal, erős és ragadós témákkal; ehhez az egészhez pedig még hozzájön Chris sokszínű és tucatnyi módon alkalmazott énekhangja is. Többször találkozhatunk egészen elszállós, kissé melankolikusan kaotikus elemekkel is, melyek együtt egészen érdekes atmoszférát teremtenek; máskor meg a Meshuggah, súlyosabb tanai köszönnek vissza. A lemez egyetlen hibája tulajdonképpen az, hogy végig a fenti sémát követi – nincsenek meglepetések, nincsenek igazi leültetések, amit kapunk, az egy folyamatos, precízen kimért teljesítmény. Így aki az ilyen zenekarok lemezeinek körülbelül második tételénél elalszik, az mindenképpen egy adag kávéval vágjon bele. Ha viszont már az előző lemez is sokat pörgött, bizonyára ez is legalább annyit fog. 8/10 (Földesi Balázs)

Origin – Omnipresent

Megjelenés: 2014. július 8.
Kiadó: Agonia Records
Műfaj: technikás death metal
Támpont: Hour of Penance, Aborted

Idén nyáron jelent meg az Origin hatodik nagylemeze is, mely nem kertel semmiféle baljós, vagy éppen sejtelmes bevezetéssel, Jason Keyser üdvözlő „felszólalása” után nyomban a húrok közé csapnak, a tempót pedig be is lövik egy technikás death metalhoz illő szintre. A stílussal járó elemek jelenléte itt is elengedhetetlen, meglepetésekre nem is érdemes készülni, inkább apróbb érdekességekre lelhetünk a féktelen duplázás, illetve harminckettedek reszelése közben. Szerencsére a ritmusokkal továbbra is ügyesen bánnak: akadnak egész súlyos, lassú döngölések, melyek gyorsan valami egészen követhetetlen témába csapnak át, hogy aztán ismét egy brutális leállás vessen véget a rohanásnak. Mivel a zenekar gyökerei egészen a kétezres évek környékére nyúlnak vissza, nem meglepő, hogy a műfaj hagyománykövető szereplői közé tartoznak, így a hangszerek megszólalása, illetve az egész összhatás inkább a régimódi vonalat követi – nyoma sincs a modern, egészen letisztult hangzásnak. Ez a minimális koszosság szükséges is ahhoz, hogy beteljesedhessen a brutális atmoszféra. A remek ötletek, és a brutális maszatolás ellenére ez bizony egy erősen biztonsági lemez, csak nyomokban tartalmaz olyan elemeket, amelyekre rácsodálkozatnak a stílus kedvelői. Ennek ellenére sok hallgatást megér, hiszen a sebességnek köszönhetően elszaladhat mellettünk jó pár elrejtett megoldás – na meg a megszámlálhatatlanul sok zenekar erőteljesen kimerítette már a stílus tárházát. Az ehhez egészen hasonló lemezek sokszor belefutnak abba a szituációba, hogy hiába a több száz riff, a rengeteg követhetetlen tekerés: összességében nem üt akkorát, mint ezek alapján kellene. Ez pedig a hihetetlen tömörségének köszönhető, amely miatt könnyen egybefolyhat ez az egész, belerúgva egy hatalmasat a megjegyezhetőségébe, illetve a korong egyediségébe. Láttunk már ilyet ettől a zenekartól, sőt, mástól is; de a stílus kedvelői még így is nyugodtan nekieshetnek. 7/10 (Földesi Balázs)

Every Time I Die – From Parts Unknown

Megjelenés: 2014. július 1.
Kiadó: Epitaph
Műfaj: mathcore
Támpont: The Dillinger Escape Plan, Converge, Retox

Már az első pár hang után elkapja a hallgatót az Every Time I Die gépszíja legújabb lemezükön. Míg a két évvel ezelőtti Ex Lives a lehető legszürkébb kiadványuk volt, addig a From Parts Unknown a maga tizennégy dalával, de alig több mint félórás játékidejével a rájuk jellemző lendületet hatványozottan produkálja. A zenekar talán legnagyobb érdekessége mindig is az volt, ahogyan nem kevés iróniával a technikás metalcore zenébe becsempészik a rock and roll és sludge elemeket, ezek az elemek pedig lemezeikkel előrehaladván egyre csak szaporodtak. Az új kiadvány e tekintetben is kakukktojás, elég csak azt megfigyelni, hogy a dalok zöme alig haladja meg a kétperces hosszt, s ebből már rögtön következtethetünk is arra, hogy itt bizony a szerzemények cseppet sem lesznek túlírva. Persze a láncfűrésszel rohangálós nóták mellett akadnak olyan meglepetések is, mint a félelmetesen beteg zongorás felvezetéssel az egyik legemlékezetesebb momentummá váló Moor, vagy a refrénével már-már a Mastodon dallamvilágát idéző El Dorado és a Gaslight Anthemes Brian Fallonnal kiegészült Old Light, melyek egyébként viszonylag gyengébb pillanatoknak számítanak, de a kevésbé elborult Every Time I Die-dalokat kedvelők számára igazi felüdülést fognak jelenteni a korongon. Szóval Kurt Ballou produceri segítségével a buffaloi zenekar ezúttal a csúcsformáját hozza, abszolút szokatlan bravúr, ha egy metálzenekar visszakanyarodik a mainstreamből, és hetedik nagylemezükön karrierük egyik legnagyobb robbantását hajtják végre. A From Parts Unknown nem csak a nyár nagy etalonja, de a meglehetősen csendes 2014-es év egyik élvonalas 9/10-es lemeze is! (Tóth Martin)

Whitechapel – Our Endless War

Megjelenés: 2014. április 29.
Kiadó: Metal Blade
Műfaj: deathcore
Támpont: Carnifex, Within The Ruins, Thy Art Is Murder

Szóval van ez a Whitechapel jelenség, ami abszolút megállíthatatlannak tűnik, ellentétben az eléggé a béka segge alatt lévő deathcore színtérrel. Persze a máig azonosítatlan (íme a legfrissebb teória) Hasfelmetsző Jack ténykedésének helyszínéről elnevezett banda körüli hatalmas hype baromira indokolatlannak tűnhet a figyelmetlen zenehallgatónak (jelen sorok írója is a kritika elkészítését megelőző lemezdarálás során ébredt rá a banda igazi erejére), de valahogy ők ki tudtak izzadni egy működőképes receptet, a színtér kb. 90%-ával ellentétben. Nehéz lenne megmondani, hogy ez a hihetetlen igényesség, a rengeteg figyelem, ötlet és szeretet miatt van-e (hú, ezt most biztos fura így leírva látni, nyilván nem az akasztanivaló, szarevő emberiség, hanem a saját munkájuk iránt érzett szeretetre gondolok), de tény, hogy azokon a kényes pontokon, ahol egy átlagos deathcore (és a műfajra félig-meddig szkeptikusként tekintve kimondom: death metal) album elmarja magától a hallgatót, és csak irracionálisan sok küzdelem árán engedi közel, ha közel engedi egyáltalán, ott a Whitechapel bevon, hogy együtt építsetek fel egy, még a valóságnál is sötétebb világot. A recept pedig az új korongon is működik, mondhatni csodával határos módon, hiszen az első fogós dallamok a lemezzáró Diggs Roadban kerülnek elő, és ellentétben pl. a két évvel ezelőtti, hasonló borítóval bíró Gaza nagylemezzel, az anyag nem tolja egyből a pofádba az összes aduját, hanem lassan csepegteti az izgalmas megoldásokat. Jó, nyilván ne valami Devin Townsend mellékprojektre számítsunk, a 2012-es self-titlednél a leheletnyi hardcore punk „megfelelési kényszerük” miatt sajnos jóval laposabb kezdésű korongon az agresszió végig ordít a xanaxért, Phil Bozeman szokás szerint eszement technikai tökéletességgel ellentételezi hangszínbeli átlagosságát, és összességében még a már-már a deathcore fénykorát idézően rossz szövegek (a Mono negyedik sorából kiindulva megyek is a vazelinért) és a borzalmasan ciki színpadi egyenruhák sem akadályozzák meg, hogy ismét összehozzák a műfaj évi rendes csúcskorongját, amivel többek között a tavalyi mezőnyt is olyan szinten röhögik (hörgik) körbe, hogy csoda, ha meg nem fulladnak. 7,5/10 (Bene Gábor)

Misery Index – The Killing Gods

Megjelenés: 2014. május 23.
Kiadó: Season of Mist
Műfaj: death metal, deathgrind
Támpont: Dying Fetus, Decapitated

Előfordul, hogy – ha máshol nem, teszkózás közben – kesergünk azon, miért nem játszanak a rádiók (a jelenlegi nullánál) több Mastodon, The Fall Of Troy vagy Letlive dalt, hogy megkönnyítse a táplálékkal töltött bevásárlókocsi tologatását. Na, a Misery Indexről ez biztosan nem jut majd eszünkbe, és nem azért, mert rossz a zenéjük, hanem mert ez az instant dühterápia valóban csupán a bolygó lakosságának egy szűk keresztmetszete számára fogyasztható. Kezdjük a legnagyobb pozitívumal: a dobolás lenyűgöző, és tökéletesen is szól (főleg a pergő blastbeatbarát fazékhangja), és az is bejött, hogy kellemesen hátra van keverve, főleg a lábdob, hogy ne egy kollias-os technikaparádé ömöljön csak a hallgatóra, mint a szarabb Nile lemezeken. Ami miatt viszont még a megveszekedett metalosok is összeveszhetnek a korong hallatán, hogy ez is a death metal népbetegségben szenved, nevezetesen a gitárok helyenként teljesen érthetetlenek, főleg ha kicsit hangosabban hallgatjuk, és a témák is sablonosak, a két hathúros jó kihasználtságát leszámítva, pl. a hülye zsolozsmázástól eltekintve jól eltalált címadó dalban. A korong legjobb része egyértelműen az első három dal plusz két átvezető, melyek így együtt egy komplett számot alkotnak, és az átvezetők által lehetővé tett apró fellélegzésekkel , valamint a néhol apró, néhol egészen durva és meglepő váltásaikkal együtt nagyon jól működnek.  Bár a korong szűk háromnegyed órája túl soknak tűnhet (bár ez ugye relatív, az amúgy kurva jó arc Originék új lemezének már az első dala garantáltan kikészíti a migrénre hajlamosakat), szerencsére azért nem csak a konstans daráról szól a korong, a nyolcadik dalban előkerül például némi moshbarát pajkosság is, így összességében valahogy csak végig lehet hallgatni egyben a lemezt. Persze a kevesebb embertelen csépelésnek is megvan az ára, a gitárok sajnos nem elég izgalmasak ahhoz, hogy ne unjon rájuk az ember alig pár hallgatás alatt. Úgyhogy ez van, a lemez első fele műfajában szinte tökéletes, a másik fele laposabb, összességében death metalosoknak király nassolnivaló, akinél viszont a metalhoz elengedhetetlen a göteborgi témavilág, a basszuskiemeléses breakdown vagy dalonként minimum egy jazzbetét, az ne is nagyon próbálkozzon. Én szóltam. 7/10 (Bene Gábor)

The Color Morale – Hold On Pain Ends

Megjelenés: 2014. szeptember 2.
Kiadó: Fearless Records
Műfaj: metalcore, rock
Támpont: Dream On Dreamer, Emarosa

Valahogy sosem tudta kihasználni azt a potenciált a The Color Morale, ami pedig már a kezdetek óta ott van bennük. Garrett Rapp egy kiváló énekes, a zenészek pedig tudják mitől döglik a fiatalság, de mégsem puffogtatnak tuskó riffeket, hogy célba érjenek. Nyilván a Rise-nak köszönhetően minden lemezük szépen fogyott, de sosem váltak a kiadó gyöngyszemévé és ez nem feltétlenül a hallgatóság hibája. A kötelező metalcore köröket letudva 2013-ban kiadták a Know Hope-ot, amelyben végre azt játszhatták, amit szeretnek és nyíltan meg is mondták, hogy ezt a vonalat viszik előre a továbbiakban is. Ennek azért örültünk, mert a felesleges kiállások és keménykedés helyett végre Garrettre és a dallamokra helyeződött a hangsúly, így még a nyers hangzás ellenére is egy szerethető album volt a Know Hope. Aztán a banda elvándorolt a Fearless-hez, hogy a kiadó gyorsan kierőszakoljon belőlük egy b-oldalas albumot, ami ugyan egyáltalán nem rossz, de nagyon érződik rajta, hogy elvetett ötleteket is újrahasznosítottak annak érdekében, hogy a lemez minél hamarabb napvilágot láthasson. Az ötletek jók, Garrett visítozása annál kevésbé és a gitárok terén sem érezzük azt a megújulni akarást, ami korábban igencsak kiemelte őket a közegből. Az unalmassá váló, gyengébb dalok száma sajnos túlnövi a nagy slágerekét, de legalább ez utóbbiakból is találunk párat a Hold On Pain Endsen, ami nem számít kis szónak a mostani lemezek ismeretében. A korábbiakban érezhető útkeresés a szövegekben is kiütközött, ami mostanra sem változott meg, nincs központi témája az albumnak, inkább egy személyes üzenet a családnak és az embereknek, de elég széles skálán mozog ezen belül a mondanivalója a daloknak. Ha a jövőben nagyot akarnak futni, akkor ideje lesz a rajongói visszajelzésekre is hallgatniuk, Garrettet lebeszélni arról, hogy ilyen kellemetlen hangon ordítson, egy kis súlyt adni a számoknak és hagyni, hogy beérjenek a dalok, nem évente lemezt kiadni. 5/10 (Jene Balázs)

In Flames -Siren Charms

Megjelenés: 2014. szeptember 9.
Kiadó: Sony Music
Műfaj: alternatív metal
Támpont: Passenger, Korn, Bring Me The Horizon

Még szerencse, hogy Fridénék jóelőre felhívták a figyelmet arra, hogy különös utakra lépnek új lemezükkel, így aztán nem kell attól tartani, hogy a felháborodott rajongók cédéket tördelnek és jester-fejes zászlókat égetnek majd világszerte a svéd nagykövetségek előtt. Igazából az előzetes dalok, és az abból sugárzó dalírói elképzelések alapján világos, hogy a Siren Charms nem is lehetett volna jó. És itt nem arról van szó, hogy csak a régi In Flames a jó In Flames, a banda három legjobb lemeze a 2000-es években született, és ez olyannyira tény, hogy a Svéd Tudományos Akadémia hivatalos állásfoglalást adott ki a kérdésben. De akkor mi a probléma? Segítek: eredetileg a Dark Tranquility frontembere volt, hallhatóan imádja a nu metalt és nem túl jó énekes (pontosabban dalszerző). Igen, a helyzet az, hogy ezek a faszik a Come Clarity és az A Sense Of Purpose legnyomorúságosabb pillanatai (no meg a Passenger nevű side project kevésbé eltalált nótái) tudatában se voltak képesek belátni, hogy Anders-re nem lehet, nem szabad albumot építeni. Úgy tűnik, hogy Jesper Strömblad kiválásával és a göteborgi klisék teljes levetkőzésével megtörtént az, amitől az In Flames kedvelőinek egy része már hosszú évek óta fél: elhatalmasodott a banda vérkeringésében a Passengerből ismerős, jelentős mennyiségű Korn és amcsi rádiórock (!) hatás, de azért az is hallatszik, hogy a svédek – érthető módon – megirigyelték a BMTH, Asking Alexandria és társaik utóbbi években jellemző zajos sikereit. Amivel nem lenne baj, ha működne az új recept, csak hát nem működik, és nem azért, mert Fridén hangja szar (már az A Sense Of Purpose-re is sikerült nagyon király, rekedtes énekhangot kikeverni neki), egyszerűen az énektémák borzasztó uncsik, messze nem elegendőek ahhoz, hogy elvigyék a lemezt a hátukon, ha már a hangszeres szekció kb. az egész korongon háromszor tud akkorát villantani, amekkorát egy Claymanen dalonként kétszer sikerült. Az már csak a pontot teszi fel a jókora, fakkjút mutató középső ujjat formázó i-re, hogy az egész olyan giccses, hogy ilyet jóformán az Abba óta nem produkált svéd banda. Már csak ezért is, ha lesz dal, amit meghallgatsz a lemezről, akkor az a csintalanul gusztustalan When the World Explodes legyen, igazi „te jószagú anyu” élmény. 4/10 (Bene Gábor)