Nyakig az alternatívban: In Flames – Down, Wicked & No Good EP

Az utóbbi években az első sorból nézhettük végig, ahogy az In Flames szép lassan hátat fordított a svéd dallamos death metalnak, és ehelyett egy olyan hangzásvilágot vett fel, ami leginkább az amerikai rádiómetál bandái felé húz. Ennek a kicsúcsosodása volt a tavaly megjelent Battles lemez, amelyről már tényleg szinte teljesen elfogytak a klasszikus göteborgi hangzás stílusjegyei, és ezzel együtt az érdekes dalok is – egy ilyen album után pedig igazából már nem is annyira meglepő, hogy a banda pár hete egyszer csak egy olyan feldolgozásokkal teli EP-t hozott ki, amellyel a késő ’80-as és a ’90-es évek „alternatív” vonulatának nagyjai előtt hajtanak fejet. A Down, Wicked & No Good című anyagot meghallgatva azonban megint egy kicsit olyan érzése lehet az egyszeri Flames-rajongónak, mintha Anders Fridénék akarva-akaratlanul is, de önmaguk alatt vágnák a fát.

Régóta köztudott, hogy a svédek nagy rajongói a Depeche Mode-nak: nem véletlen, hogy már 1997-ben, a klasszikus Whoracle albumra is feldolgozták az angol szintipop-óriások Everything Counts című dalát, aminek az északi riffekre elhörgött átirata tökéletes fináléja lett a világ végét vizionáló konceptlemeznek. Húsz évvel később pedig megint Martin Gore-ék munkássága lett a kiindulópont: az új EP-t az 1998-as It’s No Good című dal nyitja, de ez esetben már szó sincs nagy átdolgozásról. A csapat szinte az eredetivel megegyező formában vette újra a számot, persze egy jó adag villanygitárral gazdagítva, de nem kimondottan metálosítva, Anders Fridén pedig kifejezetten jól elkapta a vokálok fonalát. Konkrétan jobban áll a bandának ez a dal, mint bármelyik saját szerzeményük az utolsó lemezről, amiből valami olyasmi tanulságot lehetne levonni, hogy igen, csinálhatna az In Flames tök jó, fogós alter/popmetált, csak épp nem elég jó dalszerzők hozzá.

Az EP maradék három tételében azonban a svédek gyakorlatilag már a dalválasztással is lábon lövik magukat. A grunge-istenség Alice in Chains 1992-es Down in a Hole című darabját ugyan nem könnyű jól feldolgozni, de még nem is lehetetlen, ez a zongorás alapra vett verzió sem lenne eredendően rossz, viszont itt már kegyetlenül megmutatkozik az, hogy Anders nem Layne Staley, nem is Jerry Cantrell, a kettő együtt meg pláne nem: hősünk énekesként ehhez a számhoz egész egyszerűen kevés. Aztán pedig jön Chris Isaak Wicked Game-je és a Nine Inch Nails Hurtjének az élő felvétele, és ha vannak olyan dalok, amiket nem érdemes és nem is szabad feldolgozni, hát ezek azok. Előbbit utoljára talán Corey Taylornak hittem el jó tíz évvel ezelőtt, az industrial-pápa Trent Reznor elemi erejű számvetését meg soha nem is tudta a magáévá tenni a néhai Johnny Cashen kívül senki más, és ez most sem változik. Mindkét darab Flames-verziója menthetetlenül erőltetettnek és giccsesnek hat.

Tulajdonképpen mindenki jobban járt volna, ha a banda csak a ‘Mode dalát adja most ki: ha így lenne, most legalább – nyilván elég naivan, de – mondhatnánk olyanokat, hogy ezzel az egy számmal sikerült jóvá tenniük az egész utolsó lemezt. De mivel jött még mellé a másik három, eléggé kiábrándító tétel is, kénytelen vagyok a teljes anyagot értékelni, márpedig egy a négyből még jóindulattal felfelé kerekítve sem lesz több, mint 3/10.