NUSKULL: ami kimaradt VI.

Jó metalcore, jó metal, talján tűzben érlelt poszt-rockos emo, progresszív hangok, szarazélet punk, éjsötét neocrust, plázából kitévedt megújulás, végre csúcsra érő poszt-metal – ismét sokféle stílusból igyekeztünk meríteni nektek, ha már alkalmunk nyílt arra, hogy az önálló kritikák dömpingjéből kimaradt/kihagyott/kifelejtett albumokról beszéljünk. Bár nem ezek fogják kitenni az év végi toplista nagyját, de azért attól, hogy nem kaptak saját cikket, még legtöbbjük kicsivel sem marad el a reflektorfényből nagyobb szeletetet kapó társaitól.

FINE BEFORE YOU CAME – COME FARE A NON TORNARE

Dátum: 2013.06.06.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 23:47
Műfaj: emo, poszt-rock
Támpont: Raein, Verme

Olaszország már a ’90-es években is adott néhány kiváló emo/screamo zenekart Európának (a thrashből átalakult Eversor, With Love, Nuvolablu, Mourn), de igazán az új évezredben „robbant fel” az ottani színtér, mikor bemutatkozott a Raein, a La Quiete, a Settlefish, a The Death of Anna Karenina, a The Miles Apart és társaik. A nagy része ennek a generációnak már feloszlott, azonban pont talán a két legjobb banda, az európai műfajhimnuszt jegyző Raein, valamint a sajátos hangzásvilággal bíró Fine Before You Came maradtak aktívak – a csúcslemezük után is, de azért mindenki örömére. Ami Alessioéknak az idén tízéves Il N’y A Pas D’Orchestre, az a 2000-ben alakult zenekarnak a mindössze négy évvel ezelőtti Sfortuna volt, de ahogy a tavalyi Ormai, úgy az idei Come Fare A Non Tornare sem okoz csalódást. Igaz, nem is lesz senki kedvenc FBYC kiadványa ez az EP/album (a lemezeik hétdalosak, ez ötszámos), hiszen nem érvényesül rajta annyira a csapat fő húzóereje, a slágeresség. Ez a zenekar ugyanis valamiféle poszt-rockos emót játszik, de nem úgy, mint az Appleseed Cast vagy a Moving Mountains, hanem úgy, hogy együtténeklős, szenvedélyes énektémákra slágereket építenek, miközben poszt-rockos dallamokból húzzák fel a dalokat. Ezek a már-már az utóbbi évek Raein dalaihoz hasonlóan „nagy terekre való” (ha az arena emo nem a Brand New lenne, akár ezt is mondhatnánk rájuk) fogós megoldások sikerültek gyengébbre, mint a tavalyi Ormai, de a kiadvány rövidsége miatt a hangulat is elviszi a hátán a lemezt. Két besztof lemezre való dal (Discutibile, Una Provo-cazione) még így is került az EP-re, úgyhogy a rajongók teljes mértékben elégedettek lehetnek, ráadásul végleg olyan banda lettek, aminek jól áll, hogy nem a csúcson hagyták abba, mert maximálisan szórakoztató, és egyáltalán nem csalódást keltő az, ahogy folytatták. 7.5/10 – Jávorkúti

MOUTH OF THE ARCHITECT – DAWNING

Dátum: 2013.06.25.
Kiadó:
Translation Loss
Hossz:
51:46
Műfaj:
poszt-metal
Támpont:
Explosions in the Sky, Cult of Luna

Ideális esetben minden zenekar életében eljön a pillanat, amikor felülbírálva addigi munkásságukat a tagok rájönnek hogy 1. ők sem lesznek mindig fiatalok, 2. részegen és beszívva is lehet zenét írni, de nem mindig kifizetődő 3. az életben vannak jócskán szar dolgok, de ezekbe nem kell rögtön belehalni. Az ilyen felismerés után pedig vagy visszasüppedsz a langyosba és folytatod ahol abbahagytad, remélve hogy lesz még aki megkajálja, amit eddig is, vagy kemény elhatározással keresztülfúrod magad a trágyadombon, összekapod magad és csinálsz egy erős lemezt. A Mouth of the Architect negyedik nagylemeze az utóbbi megközelítésről tesz tanúbizonyságot és ennek eredményeképp is vált a Dawning a banda karrierjének egyik mérföldkövévé. Bár az ohiói ötös pályafutását eddig is meglehetősen erőteljes, ütős megjelenések jellemezték, gondoljunk csak a 2006-os The Ties That Blindra, a Dawning a következő ésszerű lépés volt a zenekar életében, már csak a fent felsorolt okok miatt is. Az alkohol- és drogfüggőségtől kezdődően az egészségügyi problémákon át a tagcserékig bőven akadtak gondok a MOtA háza táján, melyek felszámolása igénybe vette a tagok minden energiáját az elmúlt hét évben. Semmi sem bizonyíthatja a zenekar létjogosultságát jobban, mint hogy mindezeket legyűrve egy olyan lemezzel tértek vissza, amely leginkább egy minden műfajon túl előremutató, a sludge és poszt metál elemekként aposztrofált töredékeket kerek egészbe foglaló, tökéletesen megkomponált hőskölteményre emlékeztet. A mind a címében és dalszövegeiben, mind a dallamvilágában sokkal optimistább, a kötelező apokaliptikus elemeken felülemelkedő Dawning hat számának mindegyike tulajdonképpen mozaikszerűen összeillesztett részletekből áll össze. Az atmoszferikus riffekhez és tremolókhoz a kellő ellensúlyt Dave Mann dobos és Evan Danielson basszusgitáros játéka szolgáltatja, míg a Jason Watkins, Steve Brooks és Kevin Schnidel között felosztott énekesi teendők, hol éneklésről, hol üvöltésről lévén szó csak tovább növelik a széttördeltség érzetét. Hogy az olyan 11 perces eposzok, mint a How This Will End, vagy a meglehetősen változatos dinamikájú The Other Son megússzák a teljes szétcsúszást vagy a tökéletes unalom érzetét, annak az az oka, hogy bár az album sokban ugyanazokra a pusztulást megidéző hangtörmelékekre épül, sokkal tisztábban kivehető, átgondoltabb dallamvilággal rendelkezik, mint bármelyik elődje. Külön dicséretet érdemel, hogy a pár hete Budapesten koncertező MOtA számainak ereje a jelek szerint az élő fellépések során sem veszít erejéből – a Dawning dalai koncerten is ugyan olyan egységesen és összeszedetten szólnak, mint a lemezen. 9/10 – Hőgyész Anna

THE OCEAN – PELAGIAL

Dátum: 2013.04.29.
Kiadó: Metal Blade
Hossz: 53:13
Műfaj:
progresszív metal
Támpont:
Between the Buried and Me, Tool, Intronaut

 

Ugyan nem a csillagok közé csábít, hanem a tenger mélyére ereszkedik alá, mégis elmondható az új The Ocean nagylemezről, hogy a világ egyik legrosszabb zenekarnevével megvert bandának sikerült új példaképet találnia a Between the Buried and Me személyében. Nem, ez nem vicc: Robin Staps-ék napjaink metal undergrondja egyik legpezsgőbb szegmensének élvonalába kerestek (és találtak) bebocsátást új korongjukkal, erre a legjobb bizonyíték talán az, hogy Ash Avildsen beszervezte őket a Summer Slaughterre, ahol aztán jól össze is vesztek a Sumerian góréval, miután egy facebook posztban felemelték szavukat egyes, a stagedive-ot tiltó amerikai klubokkal szemben. Persze az, hogy a The Ocean hatásai eléggé nyilvánvalóak, nem újdonság, a Precambrian idején is a poszt-metal „nagy szintetizálóinak” számított a zenekar, de az új lemezen a mintákból építkezés lényegében csúcsra lett járatva. Ez persze rosszabbul hangzik, mint amilyen. Bár a roppant megosztó Heliocentric/Antrophocentric dupla albumon kialakított, valóban eléggé egyedi zenei világ elhagyása nem teljesen örömteli, még akkor sem, ha az említett korongok helyenként olyanok, mint egy keresztényellenes musical, de ha a jövőben is ilyen lesz a The Ocean zenéje, akkor talán megérte. A Pelagial ugyanis változatos, technikás, van húzása (a legtöbb extremitás és lendület a mondjuk kissé kalóriaszegény blastbeateket felvonultató Disequilibratedbe szorult), a zenekartól eddig még sosem hallott dallamíveket kapunk, prog metal lemezhez képest üdítően rövid a korong és ezúttal a dalszövegekbe sem próbáltak mindenáron társadalom- illetve valláskritikát gyömöszölni. És még azt sem mondhatjuk, hogy lelkiismeretlen klónzenét írtak a berliniek: egyrészt azért ezek a dalok a műfaj könnyebben megfejthető fertályába tartoznak, az „egyre mélyebbre merülünk” koncepció pedig abban tényleg tetten érhető, hogy a lemez dalai lépésről lépésre térnek vissza a banda múltjába. A Let Them Belive például a Heliocentric toolosabb megközelítését helyezi előtérbe, a két utolsó dal pedig akár a Precambrianre is felférne. Összességében, bár hallottunk már hasonlóból jobbat, ettől függetlenül ez így is megérne egy misét, már ha a banda engedné, hogy misézzenek érte. Arra viszont ügyeljünk, hogy a hatásnak tekinthető zenekar(ok)nál megszokott módon ezt is elég sokat kell hallgatni, enélkül nem lehet vele összebarátkozni. 8/10 – Bene Gábor

JUNGBLUTH – PART ACHE

Jungbluth - Part AcheDátum: 2013.07.22.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 28:27
Műfaj: neocrust, sötét hardcore
Támpont: Masakari, Tragedy, Birds In Row

A Jungbluth neve remélhetőleg már sokak számára ismerősen cseng: a német trió már többször megjárta Budapestet Alpinist– és Jungbluth-minőségben egyaránt. Mikor ugyanis az előbbi nagyjából egy éve hirtelen megnyomta a pause gombot, Benny kivételével a tagok Jungbluth néven a folytatás mellett döntöttek. Aki az Alpinistet ismeri, jól tudja, hogy bármilyen nyári mosolyt seperc alatt képes lepofozni az ember arcáról, és a körülményektől függetlenül tud szerezni a hallgatónak 15-20 kényelmetlen percet. Ebből a tulajdonságból sokat örökölt a Jungbluth zenéje is, bár itt azért az anyazenekar kíméletlen, keserű és kilátástalan nehézhardcore-jához képest nagyobb hangsúlyt kaptak a dallamok, helyenként kiegészítve érzelmes betétekkel. Ezzel ugyan szerethetőbbé vált a végtermék, de könnyedebbé aligha. Továbbra is kiábrándultság sugárzik a dalokból, de a korábbiakhoz képest alaposabban kibontakoztatott hangulatokkal, ezzel egy kicsit kibővítve a műfaj elég szerény eszköztárát (amelyből lehet akár nagyot is alkotni ld. Ictus, régebbi Tragedy). És ez az a pont, ahol eldől, hogy kiből lesz IKEAs összeszerelő szakember és kiből Andrew Myers. A Part Ache alapján pedig a Jungbluth nonkonformizmussal és kreativitással építi a LACK sorozatot, aminek az eredménye időnként kevésbé praktikus, mint amennyire sajátos, máshol pedig csak egy egyszerű dohányzóasztal egy plusz csavarral: egy-egy számban nem állnak teljesen össze az ötletek (pl. az egy-egy angol sor is elég furcsa a legtöbb dalszövegben), máshol pedig nem áll messze a zsánerstandardtól, amit már sokszor hallottunk. Minden esetre egy jól összerakott album, a várhatóan nyers hangzással, atmoszférával, viszont ahhoz kevés emlékezetes pillanattal, hogy évekkel később is magától pattanjon ki a gyűjteményből lejátszásra. Ettől függetlenül mindenkinek érdemes hallgatnivaló (ahogyan a booklet érdemes olvasnivaló, még a németül nem tudóknak is), a műfajra nyitottak, a legutóbbi Tragedy lemezben csalódottak és a Birds In Rowt túl érzelmesnek tartók számára pedig kötelező. 6.5/10 – Gellért

DRUG CHURCH – PAUL WALKER

Dátum: 2013.07.23.
Kiadó: No Sleep
Hossz: 25:39
Műfaj: punk, poszt-hardcore
Támpont: End Of A Year, Quicksand

A Drug Church annak a Patrick Kindlonnak a zenekara, akit az End Of A Year/Self Defense Family kapcsán az amerikai punk underground már jó ideje ismert, úgyhogy rögtön a neve körvonalazott bizonyos dolgokat: az ő reszelősen kiabálós, Dischord-iskolás énekstílusát és a kötelező retro dallamvilágot. Mégsem futja Kindlon ugyanazokat a köröket, hiszen a Drug Church új stílust képvisel: a ’90-es évek „punkok vagyunk, de szeretjük a rockot” hangzása (Quicksand, Seaweed, Dinosaur Jr.) által kísérve az egész Paul Walker arról szól, hogy milyen huszonévesnek lenni, és ezt rohadtul nem élvezni. Az egész lemez nagyon direkt (punkosabb is, mint az idézett bandák), rögtön működik, és ahogy az már talán a dalcímekből is kitűnik, nincsenek rejtett értékei, csak egy szar borítója, meg tíz egyszerű dala arról, hogy az élet fiatalon is lehet elbaszott. Szerencsére nem csak azoknak szól, akik szeretik a punkzenét, és „ekcémájuk van, meg szar melójuk”, hiszen a kicsit múltízű dallamok és lemez tökös húzása akkor is hatnak, ha épp nem egy nyolcórás, mekis pultozásból mész haza a hónaljszagú busz-szaunában. A szövegek közvetlenségében egyébként van valami magával ragadó, Kindlon fel tud vázolni olyan helyzeteket a szövegeiben, amelyek azonosulás nélkül is értékelhetőek, ráadásul ha nagyon akarja az ember, akkor talál behelyettesíthető szart az életében. Mert nem kell ahhoz drogos tesó, kisvárosi tragédia, egészségügyi gond, hogy az ember a „Day was shit straight from the start / time to blast Hatebreed in the car” sorral rokonszenvezzen. 8.5/10 – Jávorkúti

SENSES FAIL – RENACER

Dátum: 2013.03.26.
Kiadó: Staple
Hossz: 42:47
Műfaj: hardcore punk, metalcore
Támpont: Story of the Year, Silverstein

A Senses Fail a 2000-es évek elején igen népszerű „mall emo” stílusirányzat egyik fő zenekara volt, és ugyan vannak olyanok, akik a tinikorszak óta csak testben fejlődtek, és képesek őket a Drive-Thru legjobb bandái közé sorolni, de a népszerűségüket igazából csak pár dolognak köszönhetik. Jókor voltak jó helyen és jó imiddzsel, és sikerült pár olyan középszerű slágert megírniuk, amivel fel tudtak futni. Mostanra azonban a trend továbbállt, a komfortzónájuk pedig már nekik is unalmas lett, ráadásul kilépett még egy alapító tag, ami nagyjából a definíciója a feloszlás szagának. Ehelyett azonban meghívták a Strike Anywhere-ből ismert Matt Smitht második gitárosnak, nem szerződtek újra a Vagranttal, és megújították a hangzásukat. Ehhez a Farból és a Crossesból (producerként pedig többek közt a Deftones mellől) ismert Shaun Lopezt keresték meg, vele pedig sikerült megtalálniuk a reneszánsz kulcsmotívumot: tökök. A Renacer feledtetni kívánja azt a newyorkeres cicafiú stílust, amivel ismertté vált a zenekar, ezért a korábbiaknál agresszívebb, de egyben ötletesebb is – ha már karriert mentenek meg, akkor azt teljes erőből teszik (lásd még: Silverstein). Persze ez ahhoz nem elég, hogy a jobb „kemény zenekarokkal” pariban legyenek, de azért önmagában, a háttérsztori nélkül is megvannak a maga értékei a lemeznek, pl. szórakoztató, slágeres, lendületes, Mi Amor, The Path, címadó, stb. Ha pedig ehhez hozzávesszük azt, hogy ez egy több, mint tízéves zenekar, akik képesek voltak felülmúlni az eddigi négy albumuk színvonalát, és figyelembe vesszük azt is, hogy pl. nincs Story of the Year egyelőre, akkor ez bizony az év egyik legjobb meglepetése. 7.5/10 – Jávorkúti


MUTINY WITHIN – Mutiny Within 2 – Synchronicity

Dátum: 2013.01.12.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 45:48
Műfaj: progresszív metal
Támpont: Scar Symmetry, Aeon Zen

Valahonnan 2010 környékéről illene emlékeznünk a Mutiny Within gárdájára, amikor is megjelent a saját magukról elnevezett bemutatkozó nagylemezük – a fogadtatásával pedig összességében elégedettek lehettek. Azonban a csapat eladásai a vártnál jóval alacsonyabb szinten zártak – amiért természetesen az internetes kalózkodást tették felelőssé, többször hangoztatva ezt a nyilvánosság előtt –, tagcserék következtek, majd a pénzügyi szempontból gyenge teljesítményük hatására Roadrunner Records is megvált tőlük; az egészre a gárda énekesének távozása tette fel a pontot. Ilyen előzmények után kész csoda, hogy egyáltalán elkészült a második nagylemez, ráadásul a zene minőségén sem esett különösebb csorba a körülmények ellenére.  Igaz már annak idején is progresszív szemlélettel vették kezükbe hangszereiket, mégsem a ma divatosnak számító irányzatait követik – mint amilyen a Between The Buried And Me világa, vagy a különféle kimatekozott témákkal, djent hangzással operáló csapatok művei. Az egész korong emelkedett hangulatú, többnyire tiszta, de rendkívül erőteljes énekkel kommunikál a hallgatókkal, változatos, ám kevésbé komplex gitártémákkal megtámogatva. Az első korong ismerőinek tehát sok meglepetésben nem lesz részük, de azoknak sem, akik a lemez első felével már végeztek, ugyanis nagyon hasonló mederben folynak az elejétől a végéig az események. Ennek ellenére olykor akadnak pörgős, váratlan pillanatok is, valamint kétségtelen, hogy rengeteg témát belezsúfoltak ebbe a tizenkét szerzeménybe, azonban a változatossággal összességében akadnak gondok. A legtöbb tétel egészen hasonló elemekből építkezik, sok refrén íve is kísértetiesen megegyezik, de még a kezdetben erős hangulat is a visszájára fordulhat emiatt, így a negyvenötödik perc végére már nem kizárt a figyelem csillapodása – ezt azért a kellő pillanatokban érkező érdekesebb, gitár centrikus témák mindig megdobják egy picit. Rossznak semmiképp sem nevezhető a lemez, becsülettel összerakták a srácok, és a csapat ismerőinek egész biztosan elnyerni majd a tetszését a végeredmény. De lesznek, akik nem találják elég „tökösnek” ezt az egészet – ők inkább a progresszív metal óriási tengerén egy másik irányba induljanak el. 7/10 – Földesi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HOPE FOR THE DYING – ALETHEIA

Dátum: 2013.03.18.
Kiadó: Facedown Records
Hossz: 62:43
Műfaj: progresszív metal(core)
Támpont: Becoming the Archetype, The Human Abstract, Persefone

 

 

 

 

 

A progresszív metal vonalán mozgó zenekar nem mondhatni túlzottan ismertnek, 2008-as debütlemezük talán még a bandatagok mellett is elment, de a 2011-es Dissimulation már egész kellemes kritikákat kapott. A zenekartól legtöbben egy Dissimulation Part 2-őt, de érezhetően alaposan rácáfolt a hallgatótáborra a Facedown üdvöskéje: az Aletheia egy nagyon-nagyon komplex, modern technikai alapokon nyugvó progresszív metal lemez, amely több ízben is progresszív metalcore vonalat erőltet kísérletezős kitöltő elemekkel, de legfőképpen szimfonikus metallal. Utóbbi a Dissimulation jelentős részét adta, hiszen a diverzitás fontos támpont egy progresszív metal lemezen; a Hope for the Dying viszont az Aletheia dalaiból kiselejtezte a céltalan billentyű és klasszikus (különböző vonós és fúvó) elemeket, a számok sokkal tudatosabb, jobban időzített billentyűs kiegészítést kaptak, amely jót is tett dalok kicsengésének. A váz súlya így főként a “gitármaszturbálós”, technikai rifftenger felé terelődött (ahogy a korai melodeath vonal is egyre súlytalanabb lett), amelyről többek között a korai Becoming the Archetype, a The Human Abstract vagy akár a Persefone. A zenekar elég bátor, hiszen ebben a műfajban majd’ 10 perces dallal kezdenie egy lemezt nem mindennapi eset, de a Hope for the Dying elég jól kezelte a progresszív metal vénákat (az Acceptance-ről, de leginkább az in Isolation elejéről a Ne Obliviscaris is beugorhat!), valamint a dalhosszokat is egészen pofás témákkal és ötletekkel (sok Opeth befolyás) tudták kitölteni. A dalstruktúrák átgondoltak, a crescendók jól kezeltek, ugyanakkor a szólók memorizálhatatlanok, sőt a legtöbb dal sem éppen a ragadós dallamvilágáról és témáiról (és a néhol felbukkanó tiszta vokáljátékáró) fog híres lenni. Ugyanakkor megfigyelhető egy minőségi fejlődés a több mint egyórás játékidő alatt, az Aletheia legerősebb pontja egyértelműen legutolsó két dal (az átvezetőt nem beleszámítva) az In Isolation és az instrumentális stílusfitogtató Through A Nightmare, Darkly mellett. A Visions-ben jönnek elő igazán a fentebb említett zenekarok stílusjegyei, illetve a megfelelően tanúsított, fegyelmezett billentyűjáték egy nagyon stílusidegen szólóval és kihagyhatatlan vonósokkal (soha nem lehet egy progresszív lemez eléggé atmoszférikus, ugye). A lemez legjobb dala egyértelműen a záró Open Up the Sky: óriási gitártémák, tökéletes dalstruktúra, nagyon jó leállásokkal és kitörésekkel, egy rakás jó ötlet fúziója, ahol nem esnek át a ló túlsó oldalára a vonósokkal és fúvósokkal sem. Melegen ajánljuk a progresszív metal(core) rajongóinak. 7/10 – Budai