2013. április 21.
Hard rock, grindcore, indie rock, powerviolence - szokásunkhoz híven ismét rengeteg műfajból szemezgetünk, ugyanakkor kicsit rövidebbre fogtuk első idei pótlásunkat, amelyet nemsokára követni fognak további gyűjtemények is az idei felhozatalból is. A döcögősen induló év ugyanis felpörgött, és ha nem is tudunk/kívánunk minden lemeznek önálló cikket szentelni idén sem, azért van, hogy egy-egy zenekar olyan érdekeset vagy kiemelkedőt tud alkotni (vagy tudott alkotni korábban), hogy azzal kiérdemeljék a szereplést a rovatban. Nyolc idei albumról írt kritikáink következnek:
Dátum: 2013.02.05.
Kiadó: Napalm
Hossz: 43:02
Műfaj: hard rock
Támpont: KISS, Deep Purple, Thin Lizzy
Az Enslaved, Gorgoroth és Sahg tagokból álló Audrey Horne eddigi anyagai kapcsán több helyen az Alice in Chains neve merült fel. Valóban felfedezhető némi hasonlóság a két zenekar közt, azonban a norvégok zenéje rockosabb, dallamosabb és fele annyira sem depresszív, mint a grunge nagymestereké. A Youngbloodon tovább mélyül a szakadék, mivel muzsikájuk már nyomokban sem tartalmaz alternatív metal behatásokat. Ez egyáltalán nem is biztos, hogy rosszat tett a bandának, sőt: talán idén épp emiatt lesz az övék az egyik legkerekebb seggrázós lemez. Az tíz dalt tartalmazó korong vérbeli hard rock zenét rejt, amin egyfelől érezni a hetvenes évek hagyományosabb, európai hard rockjának hatását (Deep Purple, Rainbow, Thin Lizzy), másrészt pedig a klasszikus KISS és mondjuk a ’89 körüli The Cult-féle amerikai stadion rock befolyását. Egy más megközelítésben akár kevésbé fémes Volbeathez is lehetne őket hasonlítani, na persze Cash mánia nélkül. Nem a szó manapság használatos értelmében véve retro tehát az, amit az Audrey Horne felvállalt, viszont az is biztos, hogy valamelyes hiánypótló, és nem utolsó sorban rendkívül szórakoztató. Rögtön a nyitó Redemption Blues kapcsán dob egy hátast az óvatlan hallgató, annyira pofátlanul fogós és fülbemászó… és akkor még nem is szóltam a Pretty Little Sunshine-ról. Az együtténeklős, Paul Stanley-ék legszebb pillanatait idéző slágerek mellett akad itt harapósabb nóta (Straight Into Your Grave) épp úgy, mint bluesosabb, hangulatosabb tétel (The Open Sea). Ez utóbbi két dalban amúgy elképesztően ízesen ölt mai formát a korai Rainbow világa. Egy-két felejthetőbb pontja azért van az albumnak (például az elég sablonos There Goes a Lady), de ezzel együtt is közel felhőtlen kikapcsolódást nyújt. Aki vonzódik a fent említett bandák valamelyikéhez, annak kötelező, aki pedig korábban csak szemezett a stílussal, annak akár egy jó kiindulási pont lehet a Youngblood. Már csak azt mondja meg valaki, hogy miért égetik el lézerszemeikkel szegény Brann Dailort a borítón található figurák? 8/10 – FG
Dátum: 2013.01.28.
Kiadó: Spinefarm
Hossz: 37:38
Műfaj: metalcore, dallamos death metal
Támpont: Sonic Syndicate, All That Remains, Raunchy
Nem mondhatni, hogy jól áll a metalcore szénája: a műfaj a 2000-es évek eleji innovatív fordulatát követően szinte teljesen kifulladt; a dallamos metalcore jól érzékelhetően elfáradt (vezérzenekarai sorra okoztak csalódást, legutóbb az All That Remains égette meg magát), a breakdownokba történő temetkezés pedig egyáltalán nem jelentett megoldást a problémára. A svájci Dreamshade egy olyan patthelyzetbe csöppent bele két éve megjelent debütjével, hogy fel kellett ismernie: metalcore-t még mindig lehet jól játszani, csak elég slágeresnek kell lenni. A tehetséges zenekar pedig a The Gift of Life-on az égvilágon semmi extrát nem nyújt, csak dallamos death metallal fogócskázó metalcore-t; rengeteg göteborgi témával és merész, szinte a korai Bullet for My Valentine és Sonic Syndicate párost, valamint itt-ott Death Pop Romance-érás Raunchy-t idéző „popos” megoldással. Ugyanakkor a debüthöz képest sarkalatos a váltás: a What Silence Hides egy ízig-vérig dallamos death metal lemez volt, a mikrofont pedig Iko forgatta (őt Kevin váltotta, aki elképesztő munkát végez a lemezen); a The Gift of Life egy lépés volt az All That Remains, Unearth stb. zenekarok sora felé, de érezhetően túlmutat az előbb említett zenekarokon a jelen helyzetét ítélve. A The Gift of Life dalai remekül szerkesztettek, érezhető, hogy nem csak összedobált témahalmazok alkotják a dalokat (felhígított második hullámos melodeath túlburjánzás figyelhető meg: Soilwork, Scar Symmetry stb., plusz némi Killswitch Engage struktúra); külön kiemelendő, hogy mennyire mély és néhol nagy súllyal épülnek a szövegek (ahol pl. a kortárs Sonic Syndicate bőven elbukik), a kontextus a jelen metalcore lemezei után szinte felüdülésként hat. Kevin, a zenekar vokalistája pedig az elmúlt évek talán legtehetségesebb metalcore énekese: tisztái bátran idéznek Scar Symmetry-t, akár az All That Remains korai szebb pillanatait, hörgései pedig éppen annyi erővel telítettek, amennyire egy slágeres dallamos metalcore anyagnak lennie kell. Bizony, ez a lemez azzal a céllal készült, hogy kvázi a Still Remains időben átültetett útját járja. Az olyan dalok, mint a Photographs, a Consumed Future vagy a Sandcasties bőven garancia arra, hogy év sláger dallamos metalcore lemeze legyen a The Gift of Life, egy olyan lemez, amelyre sokan (talán az utolsó Still Remains óta) már nagyon hosszú ideje vártunk. 7.5/10 – BB
Dátum: 2013.02.15.
Kiadó: Grau
Hossz: 53:14
Műfaj: death doom metal
Támpont: Paradise Lost, Lethian Dreams, Forest of Shadows
A death doom metal hagyományait a ’80-as évek utolsó éveiben olyan zenekarok fektették le, mint a diSEMBOWELMENT, a Sempiternal Deathreign vagy a Winter, de a műfaj a konstans stádiumú karakterét a ’90-es években nyert el köszönhetően az olyan zenekaroknak, mint a Katatonia, a My Dying Bride, a Paradise Lost vagy a pályakezdő, kevésbé progresszív, néhol kifejezetten gótikus Anathema. A doom sötétségét a death metal szorongó atmoszférájával vegyítő elágazás esetében pedig hiába az évtizedekre visszatekintő múlt – sok műfajtól eltérően – köszöni, nagyon is jól van. Ez pedig nagyban köszönhető az olyan zenekaroknak vagy önkifejező projekteknek, mint a norvég The Fall of Every Season. Marius Strand multi-instrumentalista fantazmagóriája a kezdeti hangkereső EP-k (Her Withering Petals, Neglected’s Motif) után, 2007-ben nyerte el először igazán a figyelmet: a From Below c. nagylemez kb. az év egyik legdepresszívebb kiadványa volt (szuicid hajlamúaknak nem ajánljuk); noha a lemez akusztikája és dramaturgiája eléggé képen vágta az embert, a tradicionális death/doom megoldások néhol még segítő kézért kiáltottak. Az idén megjelent Amends pedig pontosan az atmoszférikus váz néhol kiütköző hibáira ad választ: a néhol egészen Paradise Lostra emlékeztető dallamvilág, az Opeth-szerű vokálépítkezés ezúttal párosult egy olyan fontos műfaj megjelenésével, amely az év egyik leghangulatosabb lemezévé teszi az Amends-et, ez pedig a poszt-rock. A káosz, az elnyújtott szenvelgés és a lankákon kapaszkodó brutalitás többek között Explosions in the Sky formulára építkező poszt-rocknak köszönhetően válik a melankólia gyönyörű önkifejezésévé. Az Amends nem hoz innovációt, de a hangulata a melankólia mesteri kezelésével a dalstruktúrákat tömör vázzá alakítja. A lemez hallgatása egy páratlan utazás kellően dallamos kitérőkkel és sziklaszilárd doom riffekkel: a From Below vázát, az akusztikus ötleteket így méginkább ki tudja hangsúlyozni Marius Strand, aki mellesleg a vokálok variálása közben is kellően brillírozik. Az Amends az év egyik legjobb extrém metal lemeze lett: a death/doom szerelmesei biztosan barátra lelnek benne. 8/10 –BB
Dátum: 2013.01.22.
Kiadó: Sargent House
Hossz: 40:41
Műfaj: math rock, indie rock
Támpont: Colour, Tangled Hair
Az oxfordi This Town Needs Guns gárdája először 2008 környékén került a figyelem középpontjába, ugyanis az akkor megjelent első nagylemez mellett nem igazán lehetett szó nélkül elmenni. Az Animals címre keresztelt bemutatkozó anyag minden várakozást felülmúlóan kiválóra sikeredett: a stílus alapjait tudták olyan egyedi elemekkel és játékstílussal vegyíteni, amely képes volt egy bármikor felismerhető atmoszférát teremteni. Az azóta eltelt évek alatt azonban rengeteg minden történt a csapat háza táján. A legszembetűnőbb és legfájóbb minden bizonnyal a korábbi énekes, Stuart Smith távozása volt – majd nem sokkal később Jamie Cooper is megunta a basszusgitár állandó súlyát a nyakában. A helyükre Henry Tremain érkezett, aki úgy érezte egymaga képes lesz betölteni a két korábbi kolléga által hagyott tátongó űrt. Bár ennek hallatán korábban lehettek kételyeink, a 13.0.0.0.0 egyöntetűen bebizonyítja, hogy feleslegesen aggódtunk. A három főre zsugorodott társaság szerencsénkre zenei szempontból semmivel sem lett kevesebb, mint ahogy néhány évvel ezelőtt megismertük, sőt talán erősebbek is, mint valaha. Az alapvető dolgok nem változtak: ez alaklommal is egy könnyed hangulatú, letisztult megszólalású album körvonalazódik a hallgatások során, melynek egyszerűsége mögött nagyszerű ötletek, és bonyolult megoldások bújnak meg – a négynegyedes ütemek természetesen jó messzire el lettek zavarva. Tim Collis jól felismerhető gitárjátéka ez alaklommal is letaglózza az embert, hihetetlen dallamokat, érdekes elképzeléseket képes kihozni a mára már lassan hánytatott sorsúvá váló hathúros hangszeréből, kizárólag a tiszta csatornát használva. De Chris Collis nevét is mindenképpen meg kell említeni, hiszen a legalapvetőbb elemekből összerakott dobfelszereléssel szállítja a megfelelő ritmusokat, váratlan megoldásokkal színesítve az összképet. A korábban már megemlített Henry Tremain énekstílusát az elődre kísértetiesen hasonlóra sikerült belőni, így néhány hallgatást követően nem jelenthet problémát az Animals korongon edződött füleknek sem. Viszont ez, a főként a magasabb tartományokban mozgó vokálséma a keményebb taktusokhoz szokott hallgatók számára akár taszító is lehet első körben, azonban, ha ezen sikerül átlendülni, egész biztosan a szívükhöz nő majd. A lemez hangulata talán kissé kevésbé szomorkás, mint a korábbi korongé, de kétségkívül nagyon egyben van, igen hamar szerethetővé képes válni. A tizenkét szerzemény között négy átvezetőnek szánt kisebb szösszenet is helyet kapott, melyek hosszát sikerült olyan jól belőni, hogy sokat hozzáadnak a már említett korrekt atmoszférához – ennek köszönhetően a negyvenedik perc végére sem válik unalmassá a dolog, még a monotonabbnak szánt részletek is végig izgalmasak maradnak. A fentiek alapján remélhetőleg egyértelművé vált a dolog: kötelező darabbal van dolgunk. Azoknak is, akik élik a stílust; és azoknak is, akik eddig nem hallottak a brit trióról. 9/10 – FB
Dátum: 2013.03.18.
Kiadó: Century Media
Hossz: 57:13
Műfaj: progresszív metal
Támpont: késői ISIS, Porcupine Tree
A 2006-os Prehistoricismsnél még csak sejthető volt, a folytatás Valley Of Smoke-nál viszont már egyértelművé kellett váljon, hogy az Intronaut zenéje egy zsánerváltó műtétsorozaton esik át. A Void óta folyamatosan csökken az üvöltésszám és a zenei össztömeg, a bonyolultság és a dallamosság pedig folyamatosan nő, és szépen lassan műfaji falak épültek a zene köré a progresszív metal (amúgy igen tágas) eszköztárának alaprajza mentén. Úgy tűnik, az utóbbi három évben az összes hátra maradt műtét sikeresen lezajlott, a Habitual Levitations ugyanis anatómiailag hiteles progresszív metal lemez (vajon ez volt a végső cél?). Az eddig a kötelezőktől elég hatékonyan tartózkodó négyes erre a lemezre sajnos kapott egy-két, jelenleg nélkülözhetetlen szervet: a lemezindító Killing Birds With Stones pl. egy klasszikus Meshuggah-ízű poliritmikus témával indít, de egy-egy dallamos témáért valószínűleg Steven Wilson is kezet csókolna (pl. Hamonomicon). Emellett a zenekar hangzása egy kicsit elanyátlanodott, gyakorlatilag kizárólag dallamos ének maradt, és az ezredfordulós megszólalásért sem jár piros pont (pl. Danny Walker dobolásának ereje teljesen elvész). Ha viszont mindezen sikerül felülkerekedni, akkor pazar hallgatnivaló az album. A témák kiszámolásához (főleg a lemez első felében) előfordul, hogy szükség van egy-egy lábujjra is, a dallamos részek időnként a legérdekesebb poszt-rock lemezek ívei fölé tudnak domborodni (Eventual, vagy a zseniális lemezzáró The Way Down). Mégsem válik funkciótlan rejszparádévá, a giccsmérő még a feldolgozható sávban marad, köszönhetően a korai anyagok hangulatának hírmondójaként megmaradt kevés morcos riffnek (pl. The Welding). Ha sikerül kizárólag a Habitual Levitationsnek adományozni szűk egy órát, akkor cserébe a szokásos belső utazást ugyanolyan színvonalon adja, mint az előző lemezek, de a korábbiaknál romantikusabb helyekre visz. Összefoglalva tehát nem elég sok a haj, kevés a riff, és igen szépen játssza el a dalt a zenekar. Azt pedig már mindenki maga döntse el, hogy egy egyedi és előremutató post metal Intronaut, vagy egy helytálló és viszonylag karakteres progresszív metal Intronaut értékesebb. 7.5/10 – GM
Dátum: 2013.02.22.
Kiadó: Pelagic Records
Hossz: 49:59
Műfaj:mathcore
Támpont: Botch, Beecher
Ritka manapság a közismertségbe is bekerülő mathcore lemez, nem biztos, hogy szükségünk lenne mind a tíz ujjunkra, az évi termések megszámolásához. De ezzel addig nincs baj, amíg tömegtermelés híján javarészt minőségi a felhozatal, és nincs ez másként a saját zenéjüket úgynevezett tech’n rollként aposztrofáló csapat, The Ocean oldalhajtás Coilguns csapatával sem. Az előbb említett stílusmegnevezés a gyakorlatban a mathcore súlyos riffekre húzását jelenti némi poszt-metal elemmel, és nyakon öntve jó adag ezredfordulós metalcore hatással. Az köztudott, hogy aki ahhoz az érához nyúl vissza, túl nagyot már nem tévedhet – érthetetlen is miért teszik ezt mégis oly kevesen -, ám a banda mégse ezzel a ténnyel viszi el a prímet második nagylemezén, hanem annak változatosságával. Ugyanis nagyon különböző megoldásokkal sikerült felöltöztetni a korong dalait, és mindezt úgy, hogy a hangulat viszont egységes végig, és nagyon jól van dinamikailag felépítve a lemez. Ritka az olyan, hogy nem ülepíti le a hallgatót, ha második számnál ellőnek egy gigantikus, lassú poszt metál szerzeményt közvetlenül a gyors, agyalós dalok előtt, ám itt működik, ahogy a különböző vokálmegoldások, gyakori tempóváltások is, és a lemez egy remek kerek egészt alkot. Nem is szaporítom tovább a szót: a következő Dillinger’ lemezig van még egy hónap, addig a matek fanatikusok pont rongyosra tudják hallgatni. Nyolcpontos lemez egy nyolc pont körüli világban. 8/10 – LG
Dátum: 2013.03.19.
Kiadó: Southern Lord
Hossz: 17:22
Műfaj: grindcore/hardcore
Támpont: Dead in the Dirt, Magrudergrind, Enabler
Todd Jones kiválása a Terrorból nem feltétlenül tartozott a nagy horderejű hírek közé anno, holott a későbbi lemezek ismeretében azért egyértelmű, hogy ő volt ott az ész. Így érdekes volt, hogy évekig nem lehetett hallani felőle, de így utólag teljesen megérte a szünet, ugyanis ahogy a Nails 2010-ben berobbant az Unsilent Death c. lemezzel, azt tanítani kellene, hiszen arra az anyagra az alacsonyan repkedő „brutális” jelző nagyon enyhe kifejezés lenne. Nagyon dühös, nagyon gyors (vagy ha kellett, akkor lassú) és nagyon kemény volt, és talán egy egész hullámot indított el. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan magasságba helyezte azt a bizonyos lécet, amit ebben a stílusban szinte lehetetlen megugrani. De a Nailsnek úgy néz ki, sikerült. Az oké, hogy a Southern Lord révén nagyobb támogatást kapnak, de ebben a tizenhét percben (ami amúgy kb. tökéletes időtartam egy ilyen zenekarnak) többszörösen viszonoznak mindent, mert az In Exodus hardcore-os kezdése után olyan mértékű pusztítás kezdődik, amire az utóbbi években talán csak az Enablertől volt példa. Egyrészt azért, mert Kurt Ballou valószínűleg élete legjobb munkáját végezte az Abandon All Life-on, másrészt azért, mert a Nails brutalitása a Rotten Soundét is meghaladja (aki nem hiszi, hallgassa meg a No Surrender című 42 másodperces remeket, az utóbbi évek legjobb grindcore dala), ráadásul nem csak a darálásnál vannak ott, a záró Suum Cuique pl. csak egy szóló erejéig gyorsul be (és azt is remekül), de mégis magával ragad. Többet nem is lehet igazából elmondani: az Abandon All Life olyan teljesítmény, amit minden, a nagyon kemény zenékért rajongó embernek hallania kell. 9.5/10 – KB
Dátum: 2013.03.01.
Kiadó: Iron Lung Records
Hossz: 19:39
Műfaj: powerviolence
Támpont: The Endless Blockade, Hatred Surge, Weekend Nachos
Az Iron Lung név valószínűleg nem sokaknak mond akármit is ezen az oldalon, pedig a maga nemében egy kiemelkedő zenekarról van szó. A két tag olyan bandákból jött, mint a hasonlóan méltatlanul ismeretlen Gob, Gehenna vagy az Artimus Pyle, hogy megalkossák a hardcore színtér egyik legérdekesebb duóját. Érdekes, mert a zenéjük kezdetben tele volt experimentális elemekkel – géphangokkal összekötött számok, zajongás, széttördelt ütemek – és mert az Iron Lungnak van egy koncepciója, egy kiemelt témája: az egészségügy. Ezt zeneileg is (főleg az iszonyat steril hangzással) és szövegileg is próbálják minél jobban érzékeltetni, a dalok a kórházban történő faji szegregációktól a gerincbe döfött hatalmas tűig mindenről szólnak. Ennek a koncepciónak a kiteljesedése volt 2007-ben a Sexless//No Sex című nagylemez, ami az új évezred talán legmeghatározóbb, de minden bizonnyal a legsötétebb powerviolence anyaga lett, hiszen változatos volt, intenzív, és a műfajhoz képest még emészthető is – ráadásul a Cancer képében egy remek zárónótát sikerült odapakolni. Ehhez képest azonban a White Glove Test iszonyat unalmas lett. A régebbi kisérletezős szellemiség itt teljesen sablonos módon köszön vissza (a jó öreg „készítettünk egy másik lemezt, játszátok le egyszerre a kettőt, nagyszerű lesz” módszer, ám ez semmit nem ad gyakorlatilag az összképhez), míg az egyéb zenei részek „visszabutultak” a rég ismert zsánersémákba (gyors részek, tukatukák, sludge elemek), és ezek váltogatják egymást sajnos roppant kiszámíthatóan. A szövegekre viszont még mindig igyekeznek roppant nagy gondot fordítani, és ebből a szempontból kiváló is a White Glove Test, de sajnos a 2007-es formát nem sikerült megközelíteni. 6/10 – KB
