NUSKULL: ami kimaradt IV.

Ahogy az év végén visszatekintünk az idei felhozatalra, a rengeteg kiváló anyag mellett az is feltűnik, hogy sok kiadványról vagy zenekarról nem esett szó az oldalon, pedig legalább ennyi rivaldafényt ők is megérdemelnek, így most tíz olyan lemezt gyűjtöttünk össze, amelyek vagy idő-, hely-, vagy figyelemhiány miatt kimaradtak az idei műfaji gyűjtések és lemezkritikák közül. A felhozatal teljesen vegyes, az egyes albumokat csak a fenti sorsuk köti össze - számíthattok a közeljövőben ilyen cikkekre, ellenben a jövő év elején majd a szokásos zsánerválogatások sem maradnak el, enyhítendő a téli uborkaszezont.

THE WALKING TREE

Glorious (EP)
2012.03.13. |  26:43 | Come & Live | 9/10

A Solid State és a Tooth&Nail Records már rég letért arról az útról, amely igazán sikeressé tette őket, és az ezek megalapításában nagy részt magára vállaló Chad Johnson úgy érezte, túlságosan a pénz irányítja a két kiadót, így létrehozta a Come&Live-ot, amely úgy néz ki képes túllátni a trendi bandákon és igazi értékeket is meglátni a zenekarokban. A non-profit szervezet idei szerződtetései közül a legnagyobb durranás (zenei szempontból) a The Walking Tree lett, akik az év egyik legjobb EP-jét tették le asztalra a Glorious-al. A So Long Forgotten-féle szomorkásabb indie és poszt-rock hangzást keverték össze olyan keserédes slágerekké, amelyektől a legkeményebb metálszív is megpuhul. A “síró” gitárok, Warren Trunz hibátlan énektémái és a lehengerlő atmoszféra emeli minőségben a legnagyobbak közé a bandát. Bár érződik a lemez egészén, hogy a srácok nagyon szeretik a My Epic munkásságát, de ez már csak azért sem zavaró, mert ritka az olyan együttes, akik őket próbálnák meg “utánozni”, főleg úgy, hogy néha túl is növik a mestert. A zenei sokszínűség és a komplex témahalmaz pedig már tényleg csak a körítése a kiválóan felépített, közel hibátlan albumnak. A kiadó politikájához hűen a srácok most a következő nagylemez felvételeire gyűjtenek, ami már nagyjából össze is jött, ám az, hogy a rajongóik száma a 2000-et sem éri el a Facebookon, érthetetlen. A stílus egyik legnagyszerűbb alkotását hallhatjuk a The Walking Tree-től a Glorious EP-n, akiknek a babérjaira úgy néz ki a kiadótárs Tongue&Pen fog törni, az ilyen küzdelmeket pedig nagyon szeretjük. (Jene Balázs)

BLUENECK

Epilogue
2012.10.19. | 30:27 | Denovali | 8/10

A legtöbb poszt-rock lemezről írt cikk bevezetője általában arról szól, hogy a stílus talán az egyik legszubjektívabb az összes közül, hiszen egy adott banda által megalkotott aura nem biztos, hogy ugyanazt a hatást fogja kiváltani két különböző emberből, főleg akkor, ha ének nélkül, csak a hangszerekre támaszkodva alkothat az előadó. Ez a megállapítás a brit származású Blueneck esetében talán kevésbé igaz, hiszen a dalaikról szinte süt az a fájdalomittas, lélekrohasztó hangulat, amelyik percek alatt berongyolja az embert a szoba legsötétebb sarkába, hogy onnan akarja szemlélni a széthullani kész világot. A negyedik, Epilogue névre hallgató albumuk az első olyan, amelyen egy darab énekhangot sem hallunk, hiszen ez a lemez egyfajta “kitérő”, amelyet egy elképzelt film aláfestő zenéjeként írtak meg. A hangulat valami olyasmi, amelyet Clint Mansell próbált néhány éve a Forrás című filmhez megalkotni, az pedig talán minden idők egyik legnagyszerűbb filmzenéjeként tartható számon. Elképesztő tehetség lapul a srácokban, hiszen minden lemezük képes ugyanazt a hangulatot megidézni úgy, hogy az ne legyen unalmas, vagy repetitív. A változatos hangszeres megoldások egy poszt-rock bandánál nem különlegesség, de azért érdemes megemlíteni, hogy tényleg felsorakoztattak számtalan zajkeltő eszközt a kívánt hatás elérésére, legyen szó húros, billentyűs vagy vonós hangszerekről. Az új lemez már készülőben van, amin éneket is hallhatunk majd, addig pedig itt lesz nekünk az Epilogue, ami egyszerre szép és szomorú. De főleg szomorú. (Jene Balázs)

TRAGEDY

Darker Days Ahead
2012.05.08. | 36:40 | Tragedy | 6/10

A Nerve Damage megjelenése óta, azaz az utóbbi hat (!) évben a legfontosabb, és lényegében egyetlen hír a Tragedyről az volt, hogy tavaly végre sikerült elhozni őket 200 szerencsés számára a Dürer kertbe. Ez egyrészt a zenekar híresen zárkózott és „valóságközpontú”, szinte az összes médiumot ignoráló hozzáállásának, másrészt pedig alkotási passzivitásuknak köszönhető: valóban semmi kézzelfogható nem került ki a próbatermükből. Idén sem előzte meg semmilyen beharangozás vagy hírverés az új lemez, a Darker Days Ahead megjelenését. A (neo)crust műfaj egyik alapvető, és régóta kultzenekaraként a Tragedynek erre persze nem is volt szüksége, a kellően kíváncsiakhoz el kellett tudjon jutni az utóbbi hat év kissé sovány, műfaji berkeken belül persze tökéletesen indokolt mennyiségű termése: kilenc szám, harminchat percben. Ez már első ránézésre is kicsit furcsa arány a korábbi lemezek számhosszait ismerve, és bár a Tragedy sosem a monoton zakatolásról volt híres, a Darker Days Ahead d-beat számlálója is igen alacsony számon áll meg a lemez végén. Ha épp nem is 180 fokban, de nagy szögben fordultak a korábbi irányvonaltól: a korábban megszokott emelkedett dallamok alig kaptak helyet, helyükre mély, időnként disszonáns riffek kerültek, a crust csépelés középtempóvá lassult, mindez pedig a hangulatot minden eddigi lemezüknél sötétebbre, nyomasztóbbra festette. Az új album helyenként az Entombed és a Dismember lassú pillanatait idézi, ami önmagában nem is baj, de miután már az első pillanatban is szükségesnek tűnő sokszori meghallgatáson is túl vagy, felmerül a kérdés, hogy hol maradnak a fogódzkodók, az a plusz, ami a zenekart a crust mezőnyből kiemelte?! Vannak persze nagy pillanatok az albumon (a lemez közepe, pl. a címadó dal), de ez egyrészt kevés ahhoz, hogy egy albumot elvigyen a hátán, másrészt a Tragedytől egy „jó” lemez sem felelne meg az elvárásoknak, egy középszerű pedig nem üti meg az elégséges szintet. Remélhetőleg sikerül még javítani, remélhetőleg a mostaninál rövidebb idő alatt… (Gellért Mátyás)

SPLIT CRANIUM

Split Cranium
2012.03.20. | 30:57 | Hydra Head | 7/10

Aaron Turner az ISIS mellett sem pihent sokat, mióta pedig félretették a zenekart, talán még több projektben vesz részt. Egy a sok közül a Split Cranium, ami Jussi Lehtisalo (itt gitáron, ismert leginkább a Circle-ből), Jukka Kröger (dob, FM2000), Samas Köskinen (basszusgitár, Steel Mammoth) és végül, de nem utolsó sorban Turner (ének, gitár) közreműködését takarja. Az ötlet már 2009-ben megszületett, amikor Lehtisalo a kraut/prog/avantgarde/noise/* rock/metalban utazó CIrcle-lel kísérgette az ISISt utolsó európai turnéjukon, az első gyümölcsre viszont idén januárig várni kellett (Sceptres To Rust 7”). Egy ilyen közreműködésből nyilván egy öncélú, szabados és kísérletező katyvaszra számítana az ember, ezzel szemben a Split Cranium márciusban megjelent cím nélküli lemeze egy crust punk album, ami nyolc lábujjal a nyolcvanas években, kettővel pedig a huszonegyedik században áll. A lehetetlen nagyterpesz régi oldala a punkabb-mint-amennyire-crust alaptémákból, Turner morózus bömböléséből és a nyers hangzásból áll össze, az új oldalon pedig a Turner és Lehtisalo munkáit idéző apró színezések, hangulat- és hangzásbeli kísérletezések adják a támaszt. Ez utóbbiak nem annyira nyomatékosak és nem is fordulnak elő elég sűrűn ahhoz, hogy a crust punk mellé bármilyen jelzőt kiköveteljenek, arra viszont épp elegendőek, hogy kicsit stílus-idegenné tegyék a számok nagy részét. Ezzel végeredményben olyan hatást kelt az egész, mint egy belsőépítész által rakott téglafal: cirádásabb a végeredmény, mint amire igazából szükség lenne, de teljesen működőképes. A Split Cranium lemez ugyanis határozottan szórakoztató, hallgattatja magát, viszont annyira nem izgalmas, hogy egyrészt a műfajon belül, másrészt a két, zenei agynak tekinthető szereplő, Turner és Lehtisalo alig számlálható projektjei közt kiemelt, hosszú távon is számon tartandó helye lehessen. (Gellért Mátyás)

THE CASKET LOTTERY

Real Fear
2012.11.06. | 37:38 | No Sleep | 8,5/10

A ’90-es évek rajongóinak talán be sem kell mutatni a The Casket Lottery-t: a zenekar első (és egyben legjobb) lemezével (Choose Bronze) alapvető része volt az emo második hullámának, majd miután felszínre sodródott a csapaton belül az indie rock iránti szeretet, lemezről-lemezre álltak át egy egyre több poszt-hardcore elemet felvonultató (de indie emo hatásait továbbra is fenntartó) indie rock irányába. A kilenc évvel ezelőtt megjelent Possiblies and Maybes (igen, a srácok azóta nem jelentkeztek új hanganyaggal) egyértelműen egy markáns stílusjegyekkel operáló zenészbrigádot rajzolt ki, és bármennyire is mutattak gyengülő tendenciát a túl erős felütés után, egyszerűen képtelenek voltak eddig rossz albumot írni. Kilenc év telt el, de egy valami még mindig biztos: a Real Fear esetében is képtelenek voltak hibázni, sőt millenniumos Moving Mountains című anyaguk után elkészítették a legjobb The Cosket Lottery-albumot. A lemezen újra az indie rock irányában sodródtak el, poszt-hardcore elemek tömkelege mellett alig érezni különösebb emo elemeket. Már a kezdőtételnél (Blood On the Handle) az embernek olyan érzése van, mint a Daisy remek nyitódala lépne az arcába, majd a dalcsokor végéig fenntartják azt, hogy nem kívánnak beállni a sorba, hogy mi is 2012-ben a poszt-hardcore standard (néhol az az érzése az embernek, hogy a kései Crime In Stereo ráborul a Thursday korai poszt-hardcore-jára, vokálban biztosan). A zenekar az elmúlt években (talán Nathanék Coalesce-es visszatérésének köszönhetően) egy drasztikus evolúción esett át: felszínre jött a düh dominanciája, a szeszélyes, agresszív gitárjáték, a néhol egészen matekos dobütemek ágymásnak sodródása rengeteg katartikus élménnyel (az In The Branches kórusa messze a lemez legnagyobb fénypontja). Többek között többször átcsapnak az indie rock oldaláról bekapcsolódó kísérletezésekkel, ez főleg Nick Siegelnek köszönhető, aki néhol kicsit ’90 szinti játékával (The Moon and the Tide, Pamina) vagy csak szimpla billentyűs témáival (Srastro, Ghost Whiskey) visz új színt az amúgy sem szürke összképbe. A lemez továbbá akár egy üzenet is lehet a többi zenekarnak: igen, ennyi év után is lehet tisztességesen, minőségi anyaggal visszatérni.  A ’90-es évek rajongóinak kötelező darab. (Budai Benjámin)

DYING FETUS

Reign Supreme
2012.06.19. | 37:32 | Relapse | 9/10

Általában, ha egy zenekar megír egy kiváló albumot, a következőt a közönség már jóval kevésbé kedveli. Ez lehet azért, mert valóban nem sikerült olyan jól az adott anyag, de a magasabb elvárások is elég komoly szerepet játszanak a történetben, és nagyon kevés az olyan zenekar, akik ezeknek meg tudnának felelni. Na, a Dying Fetus pont ilyen, ugyanis a csúcsteljesítményüknek számító 2000-es Destroy the Oppositiont ugyan nem tudták überelni, de nagyon el se maradtak tőle. Közben azért oldalhajtásként a világra szabadult a Misery Index is, úgyhogy elmondható, hogy a DF jóval többet adott a death metal közösségnek, mint egy vízvezetéket. A kapkodás sem jellemző rájuk, így megint három évet kellett várni egy aktuális lemezre, de egyetérthetünk abban, hogy bőven megérte. Eddig is köztudott volt, hogy a marylandi trió kegyetlenül fogós nótákat tud összekaparni, de ennyire jól tizenkét éve nem kapták el a fonalat. A gyors részek nagyon feszesek (a Subjected to a Beating pofonegyszerű témája jó példája ennek, ráadásul a hangzás még egy lapáttal rátesz erre az érzésre), a technikás részek nincsenek eltúlozva, és ha netán eleresztenek egy-egy breakdownt, az is minőségi (Second Skin). És ha ez nem lenne elég, John Gallagher teljesítménye – mind gitárosi, mind énekesi – már önmagában megér egy misét. Nincs mese, a Dying Fetus ismét bebizonyította, hogy rájuk bizony lehet számítani, bár ha legalább bónuszként feltették volna a lemezre a tavalyi History Repeats EP-re komponált 40 másodperces Rohypnolt, hab is lenne a tortán. De azért így is elég finom. (Kolláth Benjámin)

STOLEN BABIES

Naught
2012.10.16. | 41:37 | No Comment | 6/10

Hat éve annak, hogy lemezt adott volna ki a kaliforniai avant-garde metal Stolen Babies legénysége. A 2008-ban a The Dillinger Escape Plan legendás hajós bulijának keretein belül hazánkat is megjárt csapat úgynevezett “dark cabaret” stílusban utazik, amit úgy kell elképzelni, mintha Tim Burton nekiállna zenélni. A hasonszőrű avant-garde bandákkal ––mint pl. Sleepytime Gorilla Museum, Diablo Swing Orchestra, stb.–– ellentétben sikerült a zenéjüket nagyon hallgatóbarát állapotban tálalni, és a nagy stíluskavalkád,  elvontság ellenére is slágerességével, aranyos hangulatával tudott hódítani. A zseniális első korong, és a rengeteg várakozás magasra tornázta a lécet, amelyet pont amiatt nem sikerül átugrani, ami miatt az első felállította azt. Ugyanis, amíg a debüt úgy tudott érdekes lenni, hogy közben végig ragadós volt, úgy az új lemez inkább csak furcsa. Hiába vannak  nagyon jó momentumok, sőt, zseniális számok is,  mint például a gyönyörű Swimming Hole, vagy akár a Splatter – utóbbi évek óta meghallgatható –, ha a remek pillanatok mellett indokolatlanué bizarr stíluskeverésekkel talűlkozunk, amelyek sokadik újrahallgatás után se válnak érdekessé, és az egészben néhány dal kivételével nincs, ami megfogja a hallgatót. Akik érdeklődnek a különleges zenékért, azoknak tudom ajánlani, de ők is inkább az első lemezt válasszák, ami klasszisokkal jobb lett. Mindenesetre örülünk, hogy a zenekar visszatért, és várjuk a folytatást, reméljük, ezúttal nem több mint fél évtizedig. (Lossos Gábor)

PROMETHEE

Nothing Happens, Nobody Comes, Nobody Goes
2012.10.13. | 36:09 | Bad Mood | 8,5/10

A Promethee legénységére eddig nyugodt szívvel gondolhatott úgy az ember, mint a svájci szféra egyik nagy reménységére, hiszen 2008-as megalakulásuk óta folyamatosan a legeffektívebb eszközökkel egyengették ígéretes zenei karrierjük kifürkészhetetlen útjait. Ennek egyik legmaradandóbb eleme a 2009-ben megjelent ötszámos EP, melyet sikerült olyan mértékben népszerűvé varázsolniuk, hogy idén végre megadatott a teljes terjedelmű bemutatkozás lehetősége is. Ez október közepén a hangzatos, és meglehetősen hosszúra nyúlt című ’Nothing Happens. Nobody Comes, Nobody Goes’ képében érkezett, egy szempillantás alatt egyértelművé téve: immár nincs helyük a közeljövő reménységei között. Hogy miért? A Promethee bemutatkozása ugyanis olyan remekül sikerült, hogy hamar levedlették a már említett kategória köntösét, és felléptek a nagyok közé vezető lépcsősor első fokára. Valamivel több mint félórányi, igen feszes tempójú anyagot sikerült felpakolniuk a korongra, tíz számra bontva. Ez a pörgős és erőteljes hangulat a lemez hosszának köszönhetően csaknem annak a végéig kitart, ráadásul jól átgondolt módon az album első felére csoportosultak az igazi húzótételek, kellő mértékű lendületet biztosítva ahhoz, hogy valóban a záró szám legyen az utolsó, amit meghallgatunk. Az egyes szerzemények változatos és átgondolt felépítéséből adódóan képes végig élvezetes maradni, annak ellenére, hogy helyenként azért a tapasztaltabb fülek kevésbé izgalmas hardcore, metalcore sémákat is felismerhetnek. De ezek szerencsére csak a nélkülözhetetlen alapokat nyújtják, kellő mértékben kibővített és felkavart formában igazán élvezetes elegyet alkotnak, egységes hangulatot biztosítva a lemez egészén, miközben ezernyi hatást építettek a zenéjükbe. Összességében tehát elmondható, nem hoz forradalmi újításokat, de olyan módon nyúltak a metál különböző válfajaihoz inspirációként, hogy a végeredmény sziklaszilárdan megállja a helyét. A megszólalás is közel tökéletes, már-már földbedöngölő módon dörrennek meg a témák, megfelelő hangerő és hangtechnika társaságában persze. Néhány hallgatást követően pedig nyilvánvalóvá válik, hogy ehhez a kétségkívül pozitív élményhez még rengeteget képes lehet majd hozzáadni egy élő fellépés, hiszen rengeteg energia szabadul fel a számok során, garantálva az egész estés mozgolódást a színpad előtt. Erre remélhetőleg lesz lehetőségünk valamikor a közeljövőben, addig is marad jelen album ismételt lejátszása, az „év egyik legkellemesebb meglepetése” felkiáltás közepette. (Földesi Balázs)


MUTILATION RITES

Empyrean
2012.05.24. | 35:32 | Prosthetic | 8,5/10

Az amerikai black metal színtér szinte minden évben fel tud mutatni legalább egy olyan albumot vagy zenekart, amely Európa számára is izgalmassá teszi az adott példát, ezt pedig egyes egyedül a felfogás garantálja. Az, hogy az alkalmi modellkövetésen túl – ami zöld út lenne a black metal panelek elsütéséhez – mennyiben képesek hozzátenni egy több évtizedes hagyományhoz, vagy épp hogyan képesek saját szájízük szerint formálni azt. Ezért is örömteli a Mutilation Rites idei debütálása, hiszen a számtalan tagcserén átesett banda végre eljutott oda, hogy megjelentesse saját bemutatkozó nagylemezét, de akinek ez nem elég, ugyanebben az évben két új EP-vel is jelentkezett a Tombs egykori dobosát, valamint a Today Is The Day basszusgitárosát is felvonultató zenekar. És hogy mitől annyira kiemelendő az Empyrean? Attól, hogy – a black metal nyolcvanas évekbeli felfogásához hasonlóan – elsősorban egy metalalbum, ami sötét, zord, gonosz és taszítóan mizantróp, és ennek alkalmából előszeretettel rukkol elő black metalos tekerésekkel és ereszkedő dallamívekkel, thrash metalos riffekkel, crustos átkötésekkel, valamint doomos örvénylésekkel. Az alig félórás lemez tömény és minőségi arculatához a hibátlan hangzás is képes hozzátenni a magáét, ugyanis ez is része annak, hogy a Mutilation Rites olyan szikár tartást sugároz magából, amilyet Európában is jó lenne megtapasztalni egy turné erejéig. A dalszövegek a manapság újabb divatját élő okkult parafrázisok helyett személyes élményekről szólnak, amihez tökéletes háttérkeretet biztosít az Isteni színjáték: nem véletlen, hogy a bookletet is Doré-grafikák teszik ki, ugyanis a gitáros-frontember George Paul Dante útjával rokonítja saját élményeit. Persze a lemezt hallgatva talán jogos a kérdés, hogy hol van ebben a sötét és negatív képben a Paradicsom helye, de ezt talán felesleges is firtatni, hiszen a Mutilation Rites által megteremtett világban minden élmény egyetlen atmoszféraként boltozódik a dalok fölé, és ezért is érdemes kijelenteni, hogy 2012 egyik csúcsteljesítményéről van szó, black metalon innen, metalon túl. (Bali Dávid)


I AM HERESY

I Am Heresy
2012.10.30. | 25:00 | Magic Bullet | 8/10

Nathan Gray egy remek zenész. Tehetséges és nyughatatlan, ami a legjobb kombinációja a jelzőknek, amikkel egy zenészt illethetünk, hiszen nem csak  koncertekkel és lemezekkel lepi meg újra és újra a rajongóit, de koncertekkel és lemezekkel. A sokat átélt énekest a legtöbben a remek Boysetsfire éléről ismerhetjük, és ismernünk is kell, hiszen ötször is eljöttek Magyarországra, ráadásul már akkor remek kiadványaik voltak, mikor én pl. hatéves voltam. A hardcore felől a rockzene irányába tendáló zenekar feloszlása után aztán az akkor harmincöt éves Gray visszatért a gyökereihez, és kisebb projektekbe kezdett (The Casting Out, The New Recruits), amelyek közül a legújabb az I Am Heresy. Van abban valami nagyon teljes, hogy az I Am Heresy self-titled debütálása annál a Magic Bulletnél jelent meg, akiknek az első kiadványa a szépemlékű a This Crying, This Screaming, My Voice Is Being Born CD volt, a Boysetsfire első nem saját terjesztésű anyaga még 1997-ből. Azóta sok dolog megváltozott, Nathan az új bandáját például saját fiával, Simonnal, illetve a BSF-gitáros Josh Latshaw gyermekével, Jonah-val alapította meg (ők ketten a nemrég feloszlott The May 4th Massacre-ben játszanak) – telik az a rohadt idő, ugye? Nos, nem ez lesz az első gondolatunk a kilencdalos lemezt hallgatva, hiszen az egész olyan, mintha a Boysetsfire 1996-ban nem poszt-hardcore-t akart volna játszani, hanem az akkor virágkorát élő metalos hardcore-t, így hiába ez Gray első metalos projektje, mégis ez hasonlít leginkább fő zenekarára – pontosabban az ősrajongók legnagyobb örömére annak korai korszakára, bár csak minimálisan. Hiszen itt elsősorban az Integrity, Coalesce, Converge, Deadguy és társaik által kialakított hangzás dominál, amelyek kapcsán kortárs képviselőket is említhetünk (elég hosszú a lista a Full of Helltől a Gazáig), ami azonban mégis kiemeli őket a negatív metal/hardcore örvény névsorából, azok egyrészt a Gray által hozott dallamok, másrészt azok a műfaji kitekintések, amelyek remekül színesítik a zajos masszát (akusztikus betétek, női ének, bevágások, stb.). Ha zeneileg nem is nyújtanak semmi olyat, ami újdonságnak, vagy igazán kiemelkedőnek számít, a tökéletes, huszonöt perces játékidő annyi ötlettel van tele, ami megsokszorozza a kiadvány szavatosságát. (Jávorkúti)