NUSKULL: ami kimaradt III.

BETWEEN THE DEVIL AND THE DEEP

Paper Spine
(2012, szerzői)
■■■■■■■■■■

A feltörekvő Between the Devil and the Deep minden kétséget kizáróan a jelenkor ausztrál poszt-hardcore színterének az egyik legnagyobb reménysége, hiszen ahhoz képest, hogy a tagok korban már nem mai legények (vagy csak a szakállnövesztési mánia mondatja ezt velem?), még csak most debütálnak nagylemezen (három éve jelent meg az Upstream című 7”), és nem is akárhogyan! A Paper Spine című anyagon jól hallatszik, hogy nem elégedtek meg a modern hardcore elveivel, satu közé szorították az At The Drive-In és a Fugazi poszt-hardcore-ját, valamint a dallamos hardcore stílusjegyeit (főleg enyhe Modern Life Is War, korai Defeater stb.), felöntötték dinamikával, energiával és erős dallamvilággal, amelyek össztüze leginkább a Bullet Train to Vegas munkásságára emlékeztetheti az embert. Néhol indie rock-os pattogott játék is fellelhető, ami pl. beugorhat a Bear Vs. Sharkból is, hiszen egyrészt az indie-s poszt-hardcore-t ők tolták az egyik legjobban, másrészt a masztert Alan Douches végezte a West Side Studios-ban, aki olyan bandákkal dolgozott együtt, mint az említett Bear Vs. Shark vagy a These Arms Are Snakes. Hangulatilag nagyon egységes lemez, amely legfőképpen annak köszönhető, hogy a dallamokat igyekeztek egymásra járatni, kidobták az ablakon a merev éneket, valamint a jelenkor poszt-hardcore formuláit is. Próbáltak egyediek lenni (még úgy is, hogy sokat nyúltak az említett bandáktól), amely valamilyen szinten sikerült is, hiszen eltérnek a műfaj átlagos képviselőitől. A Paper Spine pedig egy remek lemez, sok-sok tartalommal és katarzist kínáló elemekkel azok számára, akik élik valamennyire a műfaj más megközelítését, valamint szeretnek szerzői kiadásban gondolkozó zenekarokat felfedezni. (Budai Benjámin)

BURNING LOVE

Rotten Thing to Say
(2012, Southern Lord)
■■■■■■■■■■

A torontói Burning Love a dögösebb zenekarok csoportjába tartozik, s hogy miért? Az egykori Cursed, Left for Dead és The Swarm énekes, Chris Colohan vezette kanadai hardcore punk banda egy kétségbeesett, mocskos és dögös rock ’n’ roll/hardcore punk keveréket játszik, amelyet felöntenek egy lepkefingnyi stoner rock áthallással, ami ráadásul még felettébb jól is áll nekik. Már az első lemezükkel (Songs for Burning Lovers) is egy elég dühös és lendületes hanganyaggal álltak elő, de a Southern Lordos debütálásuk minden várakozást felülmúlt, az év egyik legnagyobb meglepetése. A Rotten Thing To Say pontosan ott vette fel a vonalat, ahol az említett lemez abbamaradt, csak mindent a négyzetre emeltek, főleg a nihilista düh és a mocsok kettősét, amiből nem fogunk hiányt szenvedni a korong alatt. A rock ’n’ roll mellett itt néhol vannak fiatalos blues-os hard rock döngölések is koszos gitárokkal, hardcore d-beat dobokkal, délies-szerű crust-os elemekkel, ahogy azt kell, amennyire a dal súlya megkívánja. Akár azt is mondhatnánk, hogy olyan az eredmény, mintha a garázs punk Hot Snakes pár vodka után találkozna Chris Colohannel, és elkezdenék azt imitálni, hogy Elvis Presley márpedig hardcore punk volt a javából.  Szövegileg az említett nihilista távképzetektől (Chris Colohan szokásos dalírói stilisztikája is megjelenik, főleg Cursed témák) a cinizmuson át a rettegett kanadai sorozatgyilkos, Karla Homolka történetéig terjed a repertoár. Aki odafigyel a szövegkönyvre, az biztosan nem fog unatkozni. A lemez pedig már csak a műfajok találkozása és a Turbonegro-szintű dögössége miatt is egy kötelező kör és remek élmény az évben. (Budai Benjámin)

CEREMONY

Zoo
(2012, Matador)
■■■■■■■■■■

Annak ellenére, hogy a Ceremony napjaink egyik legtöbbre értékelt, legnépszerűbb és a színtéren kívül is leginkább ismert hardcore zenekara, nem tartom valószínűnek, hogy a Zoo azért lett olyan, amilyen, mert nagyon bejött nekik a Rohnert Park mind szakmailag, mind az ismertséget nézve. A retro hangulattól a korábbi kiadványian sem idegenkedő csapat két éve egy komplett időutazásra küldte a harmadik nagylemezét meghallgatókat, és úgy tűnik, hogy ez nem egy kikacsintás volt, hanem nagyon kényelmes nekik a Delorean ülése, a Zoo ugyanis szintén a hardcore punk csecsemőéveit kívánja felidézni. Nincs arról szó, hogy visszább mentek volna az időben, hiszen már korábban is felmerült velük kapcsolatban a Black Flag mellett a Stooges neve, de azért vannak különbségek, mivel most inkább a ’70-es évek második felébe ugranak fejest, de sajnos minden nekik sem állhat jól, és amilyen jó dalokat tudtak írni a következő évtized stílusában, itt annyira hasalnak el. Próbálkoznak becsülettel, de sem az összefolyó dalok, sem az idegesítő hangzás nem tesz jót az albumnak, és a legfőbb információ (imádják a Wire-érát) már kiderült a feldolgozásokkal teli EP-en is – a Zoo tanulsága leginkább annyi, hogy nekik se jön össze minden, ami olyannyira igaz, hogy a lemez az év eddigi legnagyobb csalódása. Persze hősiesebb és szebb úgy elbukni, hogy valami újjal próbálkoznak, mintsem úgy, hogy magukat majmolják egyre fásultabban, ahogy azt jónéhány zenekar teszi mostanság, de örömtelibb lett volna, ha nem az esztelen múltidézésen ment volna el a hibátlan renoméjuk. (Jávorkúti)

GLASS CLOUD

The Royal Thousand
(2012, Equal Vision/Basick)
■■■■■■■■■■

A Sky Eats Airplane annak ellenére, hogy az igen pejoratív „nintendocore” és „electro(ni)core” címkéket minden sarkon megkapta, nem volt olyan szörnyű zenekar, ám hiába szerezték meg producernek a második lemezükhöz a legendás Brian McTernant, és hiába adta ki az albumot a neves Equal Vision, nem sokan sírtak utánuk tavalyelőtti, nem hivatalos feloszlásukkor. A tagok kalandos poszt-SEA karrierjébe felesleges belemenni, Jerry Roush énekes azonban azok után, hogy egyetlen dal és számos koncert erejéig beszállt a borzasztó Of Mice & Menbe, zenekart alapított a The Tony Danza Tapdance Extravaganzában három éve játszó Joshua Travis gitárossal, és egy ritmusszekcióval kész is lett a Glass Cloud. Ha nem is teljesen olyan a The Royal Thousand, mint amit a két banda összemosásából fantáziálni lehetne, azért azt nem fogja sok meglepetés érni, aki tisztában van az énekes és a gitáros előéletével, vagy azzal, hogy a Basick Records milyen lemezeket terít Európában: egy rengeteg tiszta énekkel megkent, progresszív metalcore korong lett az album. Zeneileg főleg a TTDTE kevésbé végletes, rendezettebb pillanataira hasonlít némi hozzáadott djenttel, és így, hogy sikerült épp, hogy 40 perc alá szorítaniuk a játékidőt, a ’Danzára jellemző üresjáratok is csak helyenként jelentkeznek – ráadásul sokkal könnyebben szerethető a lemez, mint bármi a középmezőnyt erősítő Freelandék munkái közül. Az már leginkább Roush érdeme, hogy nem olyan feltűnő, hogy a nyolchúroson játszó gitáros repertoárjának még van hová bővülnie: erős-közepes tiszta éneke és üvöltései pont megadják azt a kellő pluszt, ami miatt áttörhet az amúgy egyelőre NB2-es, bár kétségkívül hatásos tech-metal. Ha kicsit kisebb lenne a döngölési hajlam bennük (néha olyan, mintha valami steril hangüllővel dögönyöznék az ember fülét), talán magasabb pontszámot is elérhettek volna, de valamivel meg kell fogni az embereket, és a fejük letépése erre alkalmasnak látszik. (Jávorkúti)

MAYBESHEWILL

I Was Here For A Moment, Then I Was Gone
(2011, Function)
■■■■■■■■■■

A Maybeshewill mestersége a giccs. Vannak poszt-rock zenekarok, akiknél ez vitatható, és vannak, akiknél tagadhatatlan, ők teljes hangzásukkal az utóbbi kategóriát erősítik, ám a felosztás nem feleltethető meg „jó” és „rossz” halmazoknak, amelyre jó példa ez a brit csapat, akiknél minden egyes dalba bele lehetne kötni, mégsem tesszük. Azért nem, mert minden dal működik – túlfokozottan, de hibátlanul működnek és veszik le a lábáról a hallgatót, igazi fogyasztói poszt-rock album ez. Vonósok, billentyűk, elektronika, és persze olyan dallamívek, amelyektől tiltják a diabéteszeseket, viszont az egész egyben még talán leírva sem hangzik rosszul, hallgatva pedig elképesztő, hogy mennyire nem valami cukormázas hangutazássá, hanem klasszikus szépségélménnyé áll össze. Mivel az I Was Here For A Moment, Then I Was Gone a csapat eddigi leggiccsesebb lemeze (ezt vércukormérővel tudjuk igazolni), így ez a legjobb is: gond nélkül felveszi a versenyt a nagyívűség „összeszarod magad” szintjének olyan képviselőivel, mint az Explosions in the Sky vagy a Mono. Ráadásul immár tudnak nagyátlagban is olyan jó dalokat írni, mint a God Is An Astronaut, amely végképp örvendetes, hiszen így nem csak annyi marad meg az album 44 perce után, hogy megint elkészült egy remek soundtrack, amihez nincs film, hanem konkrét dallamok, dalok is megragadnak. Egy ideig sokan gondolták azt, hogy Mogwai nyúlásokból már össze lehet hozni egy közepes poszt-rock zenekart, ma pedig sokan vélik úgy, hogy elég valami nagyon „epikus”, kényszerből dalokra szétszedett eposzt írni – pedig a műfaj legjobbjainak nem csak az az érdeme, hogy a harmadik percre teljesen elfelejted hogy hol vagy és mikor, hanem az is, hogy a koncerten tudsz fejben pontos setlistet írni. (Jávorkúti)

SLEEPING WITH SIRENS

If You Were A Movie, This Would Be Your Soundtrack
(2012, Rise)
■■■■■■■■■■

Kevesebb, mint 3 év alatt a rockosabb hangvételű emocore egyik legnépszerűbb bandájává nőtte ki magát a Sleeping With Sirens, akik az alakulásuk utáni első évben már többet értek el, mint amiről a legtöbb banda álmodni merne: a Rise Records villámgyorsasággal csapott le a floridai csapatra, így már 2010-ben ki is adhatták első nagylemezüket, amelyet a következő évben egy újabb követett. Mindkét album egy nem túl ötletes, de szerethető produktum lett, már ha bírta valaki Kellin Quinn vokálját, amely az amerikai sztenderd „lányos” hangszínhez képest is magas. A két lemez legnagyobb gyengesége a lassúbb nóták erőltetése volt, amelyet a nemrég kivesézett Pierce The Veil okosan tudott korrigálni legutóbbi nagylemezén, ők viszont erre építettek egy egész EP-t, amely így, ha nem is lesz hallgathatatlan, de leginkább csak a vérbeli rajongóknak fog csemegének számítani, főleg, hogy már meglévő dalok akusztikus átdolgozásai is keveredtek az öt dal közé. Önálló produktumként már csak azért sem állja meg a helyét, mert ha dallamilag próbálnak is csavargatni a dalokon, zeneileg egy teljesen egysíkú dologról van szó, az akusztikus gitáron és a dobon kívül nem is próbálnak meg újabb hangszereket bevetni a változatosság érdekében. Valószínű a Rise nem mert megkockáztatni egy újabb „reissue”-t, mivel a nyáron már több bandájuknak is kijárt ez a kiváltság, pedig ez az öt nóta sokkal inkább érződik bónusz nótának, mint egy új kiadványt érdemlő dalcsokornak. Az öt pontot ezért nem is ez, hanem az életművük kapja, amit az épp ilyen lassabb, „nyálas” nóták kiselejtezésével tudnának magasabbra tornázni, mivel megvan bennük az a slágergyártói véna, amely például az I See Starsban sosem lesz meg. (Jene Balázs)

THE CULT

Choice of Weapon
(2012, Cooking Vinyl)
■■■■■■■■■■

1999-es visszatérése után két évvel a legendás The Cult egy olyan albumot írt meg a Beyond Good and Evillel, ami bőven felért azokhoz a lemezekhez, amelyek miatt még itthon is komoly rajongótábora van a bandának (ha háromra is van időd, akkor: Love, Electric és The Sonic Temple, ha csak egyre, akkor szigorúan szerintem az utóbbi), a hat évvel később érkező folytatás, a Born Into This azonban olyan mértékű csalódás volt, hogy a csapat szuggesztív vezére, Ian Astbury be is jelentette, hogy felhagynak a nagylemez formátummal, és majd jönnek a kisebb kiadványok, digitális megjelenések. Persze kétszer tizenkét év után nem olyan könnyű váltani, és Astbury sem bírta ki, hogy ne hozzanak össze egy új albumot, de a Choice of Weapon elképesztő húzását és nagybetűs Dögösségét hallva ez legalább olyan jó döntés volt, mint a négyéves pihenő anno. Igen jó lemezt kellett ahhoz megírniuk, hogy a rajongók elnézzék, hogy leköpik a saját nyilatkozatukat, így rábeszélték Bob Rockot, hogy a Sonic Temple, a self-titled és a visszatérő BGaE után legyen az új album producere is, és sikerült is vele egy olyan lemezt rögzíteni, aminek a hallgatása minden tamáskodást kiherél. Már az első dal úgy ragad, mint a legjobb Cult slágerek, Astbury hangja élettel, misztikummal és fájdalommal teli, a refrén stadionokért kiált, Billy Duffy meg szépen legitározza a színről a Black Keys-t (aminek a munkásságát ez a lemez önmagában megkérdőjelezi, annyira zsigeribb retro). Egészen hihetetlen, de több ilyen hard rock himnusz is van a lemezen (The Wolf, For the Animals, Lucifer, stb.), miközben megvannak a szokásos csüggedt felhangok és a fura, csak a Cult műfajkeverékével azonosítható légkör is (Life > Death, Wilderness Now, stb.), így az egészben van is élet, meg „nincs is”, és Astbury meg is akar dugni, meg sírna is veled azon, hogy a világ egy kupac szar. Az egészben a legszebb, hogy 41 perc alatt és egy darab üresjárat, vagy egy percnyi holtidő nélkül lezavarják az egészet, ami bőven az év rocklemezét eredményezi, és a csapat életművében is előkelő helyet foglal el, mégha a diszkográfiát kívülről ismerő fülek fel is fedezhetnek néhány újrahasznosítást. (Jávorkúti)

THE JEALOUS SOUND

A Gentle Reminder
(2012, Music Is Subjective)
■■■■■■■■■■

A Jealous Sound felállásában az ezredforduló környéki-előtti indie rajongói számos ismerős névre bukkanhatnak, ugyanakkor egy 2012-es cikkben valószínűleg nem Blair Shehan (Knapsack), Pedro Benito (Sunday’s Best) és Nate Mendel (Sunny Day Real Estate, Foo Fighters) nevei érdekesek, hanem az, hogy egy Jealous Sound kritika aktuális lehet. A csapat ugyanis egy album után 2005-ben feloszlott, és habár 2009-ben visszatértek, de Shehan kiszámíthatatlansága miatt nem igazán merte várni az ember a folytatást – plusz a Kill Them with Kindness nem is vált klasszikussá. Nagyjából ugyanazt lehet elmondani az A Gentle Reminderről is, mint majdnem tíz éves elődjéről: Bleed American utáni Jimmy Eat World (a „poszt-emo” világot ez végképp összezavarná, szóval legyen indie rock) álmosabb dalokkal. Ugyanazokat az előnyöket és hátrányokat lehet elmondani, avagy Shehan megint tökéletesen énekel, a legtöbb dalt ismét be lehet vágni egy tetszőleges Friday Night Lights/One Tree Hill rész végére, valamint van az egésznek egy lefojtott, melankolikus indie hangulata, ami annyira a sajátja volt a millenium környékének. Remek refrének, kiváló szövegek, ám ahogy az új évezred Jimmy Eat Worldje (vagy mondhatnánk a változatosság kedvéért a Gloria Recordot és a Fire Theftet is) nem tudta megugrani a korábbi anyagok szintjét, úgy ez az album sem tud olyan emlékezetes lenni, mint a Diary, a This Conversation Is Ending…Starting Right Now, vagy a Poised to Break. Hiába ringatja az embert, nem tartja fenn végig a figyelmet, és a végén csak egy alacsony pulzust, meg egy nyugodt mosolyt kapunk, erősebb benyomást vagy túl sok emléket már nem. (Jávorkúti)

THE OVERSEER

We Search, We Dig
(2012, Solid State)
■■■■■■■■■■

Az utóbbi időben észhez térni látszik a szebb napokat is megélt Solid State Records, hiszen mind a Wolves At The Gate, mind a The Overseer egy fiatalos hangzású együttes, amely a kiadó befásult metálbandái közé végre egy kis színt hozott (a cikk pozitív hangnemének megtartása érdekében viszont ne is ejtsünk szót a legújabb igazolásáról, a Fit For A Kingről). Az arkansasi banda hatásai elég egyértelműen körülírhatóak, hiszen a We Search, We Dig egésze úgy hangzik, mintha egy hónapos Underoath diéta után azonnal nekiültek volna a allbum megírásának. Főként a Define The Great Line-éra utáni lemezek hatása fedezhetőek fel a dalokban, amivel egyébként nem is próbálkozik sok banda, vagy ha mégis, az általában nem szokott jól elsülni. Ennek a lemeznek viszont sikerült elkapni a fonalat, és ha a pofátlanul lenyúlt riffek nem bántják a fülünket, akkor idővel beláthatjuk, hogy zeneileg sokszor érdekesebbek is tudnak lenni a „mesternél”. Persze ez se fogja elvenni azt a kicsit keserű utóízt, hogy ez az egész egy „b-oldalas” Disambiguation, azonban Anthony Rivera remek vokáltémái, és az Underoath legutóbbi lemezéről sokszor hiányolt kétgitáros kiállások hamar kárpótolnak minket az érzelmi veszteségekért. Mindenképp szükség lenne az önálló ötletekre a közeljövőben, ha nem akarnak a nagytestvér árnyékában megragadni, de bemutatkozásnak teljesen megfelel az album és most már attól sem kell félnünk, hogy a lassan végnapjait élő Underoath méltó utód nélkül marad. (Jene Balázs)

WHITE LUNG

Sorry
(2012, Deranged)
■■■■■■■■■■

Három 7” után a kanadai White Lung első nagylemeze, az It’s The Evil hozta meg az „áttörést” a három hölgyből és mindössze egy úrból álló zenekar számára, de viszonylagos sikerüket még véletlenül sem a nemek szokatlan arányának köszönhették, sokkal inkább annak, hogy milyen remek dalokban vegyítettek a garázspunkot a főleg poszt-punkra jellemző dallamvilággal. Zajos, dinamikus, és nagyon fogós volt az album kiváló és különleges gitártémákkal, valamint Mish riot grrrl énekével – legalább három évtizedet mostak össze a hangzásukban, de ezzel gyönyörűen ki is emelték magukat a kortárs punkból. Az idei Sorry még jobb dalokat hozott, és egy olyan letisztulást, amibe nagyon nehezen tudnak belekötni még a nyersre onanizáló punksznobok is, mivel rendkívül mértékletes – épp csak kicsivel kevésbé dühösebb Mish, a dalok pedig majdnem ugyanolyan energikusak. Kenny gitárjátéka továbbra is a zseniálishoz közelít, zajos és furcsa, de legalább olyan kulcsfontosságú, mint az énekesnő hangja és szövegei, sőt talán a dalok emlékezetességéhez még többet is tesz hozzá pl. a Bagben vagy a Those Girls-ben. Nem akarják rabolni az ember idejét, 20 percnél hosszabb játékidő talán nem is állna jól nekik, hiszen ennyi idő alatt is el tudják játszani azt, amit el akarnak (kicsit minutemenes ez a „nagy ötletek két percben” stílus), viszont az előző albumnál jóval több időre és jóval több dal ragad az ember fejébe, gyakorlatilag a tíz dal mindegyikében van valami, amihez ragaszkodik a punkra fogékony agy. Ezt a slágérzékenység bizonyára a poszt-punk hatások hozták még valamikor az első album előtt, de ahogy egy picivel több teret engedtek nekik, miközben megtartották a tempókat, a sodrást és magát a „punkot”, úgy sikerült egy olyan nagylemezt összehozniuk, ami után érthetetlen, hogy miért nincsenek ott az indie színtéren felkapott punkbandák közt, hiszen megvan ehhez minden bennük kezdve a kötelező menőségtől a különleges hangzáson át a dühös slágerekig. A szeptemberi koncert pedig kb. annyira kötelező kör, mint ez a lemez. (Jávorkúti)