2015. március 10.
A Nuskull Magazinnak nagy hagyománya és egyben profilja a hazai kiadványokról való értekezés, azonban mint azt észrevehettétek, a tavalyi év egy kicsit ínségesebb volt a Nuskull Magazin életében. Szerencsére ezek a zivatarfelhők már tovaszálltak, így újult erővel vetettük bele magunkat a munkába, és ez alól a hazai kiadványok boncolgatása sem maradhat ki. Ezentúl igyekszünk naprakészek lenni, de tudjuk, hogy pótolni is muszáj, így első körben elhoztunk három nagyon jó kiadványt tavalyról, valamint megtoldottuk a cikket két nagyon fiatal zenekar idei megjelenésével is. A pop-punkos Reminder gyorsan lett nagyon népszerű, a srácok tele vannak kész dalokkal, de csak most jutott oda financiálisan a projekt, hogy le tudták tenni az első EP-t az asztalra. A nagyon fiatal, elsősorban dallamos hardcore-ban utazó Brokenthread az első „még viccnek is rossz” demó után óriásit fejlődött és egészen pofás EP-t hozott össze. A The Palindrome Sequence hazánk egyik legprofibb deathcore bandája, a nagylemezük is csak gratulációt érdemel. A Turbo a MamaZone egyik legjobb bandája, aki progrockra vágyik, az itthon nagyon nem téveszthet velük házszámot, míg a Sleepless meg egyszerűen csak Sleepless, a hazai deathcore megkerülhetetlen alakja. Mindegyik anyag jó lett, vannak kiemelkedő és egyben biztató alkotások is a jövőre nézve. Gratulálunk a zenekaroknak és mindenkinek még jobb következő kiadványt kívánunk.
Megjelenés: 2015. január 22.
Kiadó: szerzői kiadás
Műfaj: pop-punk/metalcore
Támpont: Chunk! No, Captain Chunk!
Elég kemény fába vágta a fejszéjét a miskolci Reminder zenekar: 2015-ben akarnak egy olyan stílusban alkotni, amely már jócskán túl van a fénykorán, ez mind az új zenekarok számában és minőségében is megmutatkozik, köszönhetően főleg annak, hogy ez a metalcore-ral (és pokolba hangolt gitárokkal) kevert pop punk zene egyszerűen nem tud hová fejlődni, a lehetséges új elemek száma a nulla felé konvergál. Nem sok életképes recept maradt, ez az egyik: ragadós, koncertre való dalokat kell írni és az egészet meg kell fejelni egy bivaly hangzással. Utóbbi vita nélkül sikerült a csapatnak, iszonyatosan jól megdörren az EP, ismét sikerült a No Silence-nél patikahangzást kikeverni, szóval ezt igazán nem érheti panasz, na de a zenei részről is elmondható ez? Itt már azért kicsit árnyaltabb a kép, de szerencsére egyáltalán nem beszélhetünk rossz kiadványról. Az mindenesetre látszik, hogy a srácok minden bizonnyal rengeteg Chunk! No, Captain Chunk!-ot (vagy akár említhetném az A Day To Remember nevét is) hallgathattak, hisz rengeteg megoldás visszaköszön a francia zenekar zenéjéből, legyen szó akár a dalok szerkezetéről, vagy magukról a riffekről, mind-mind a műfaj nagy „öregjeit” idézik, de ezzel nincs semmi baj, ugyanis a Remindernek sikerült az, amibe rengeteg zenekarnak beletört a bicskája: szórakoztató dalokat írtak. Manapság ritka az, hogy egy ilyen zenekarnál nem akarok elaludni a második dal után, itt ilyesmiről szó sincs, egy-egy jól elhelyezett pattogós breakdown-nal (az És a kezedben van minden című tétel például hatalmas telitalálat) vagy ügyes gitártémával végig fent tudják tartani a figyelmet (ez egyébként a két magyar nyelvű dalra különösen igaz, azok sikerültek a legjobban), viszont ami előny is, az egyben hátrány is, ha néhány dalban a breakdownokat inkább egy-egy csordavokálos vagy gyorsabb részre cserélték volna, akkor minden bizonnyal még jobb dalok születtek volna. Egy másik dolog, ami kicsit zavart, az az énekes Stefán Tamás hangja, félreértés ne essék, a srácnak jó hangja van, de ez a kicsit „affektáló” énekstílus hosszútávon kicsit zavaró tud lenni. Mindenesetre a zenekarban bőven van potenciál, kicsit kevesebb breakdownnal és több pop punk elemmel még sokkal jobbak lehetnek, de bemutatkozásnak ez több, mint bíztató. 7/10 (Rabotka Gábor)
Megjelenés: 2015. február 1.
Kiadó: szerzői kiadás
Műfaj: dallamos hardcore
Támpont: Climates, Close Your Eyes, Expire, The Story So Far
Tavaly már pedzegettük a hazai dallamos hardcore színtér kiújult virágzását, viszont azt is igyekeztünk boncolgatni, hogy milyen érdekes, hogy a zenekarjaink mennyire más megközelítésben nyúltak a műfajhoz, és ez nincsen másként a fővárosi Brokenthread debüt kislemezével sem. A tavaly megérkezett (Sounds Like) A Bad Joke című demó után a zenekar gyorsan megkapta a nyakába a „még egy év próbaterem” és hasonló (de egyben jogos!) véleménycunamit, de ez különösebben nem hatotta meg (illetve szerencsére törte le) a fiúkat olyan tekintetben, hogy még jobban nekiestek a kislemez dalainak a hegesztésébe, így megkaptuk a kicsit még éretlen, de mindenképpen óriási fejlődést tükröző The Best Is Yet To Come című EP-t. Ez a hat dal leginkább azt tükrözi a fiúkról, hogy fogalmuk sincs, hogy milyen hardcore-t szeretnének játszani, megkapjuk a hardcore punk sodrást és paneleket (Expire), plusz a dallamos hardcore (Close Your Eyes, Climates stb.) témázásokat is csordákkal, ahogy kell. Ráadásul nem elég, hogy ezt elég nyíltan is hallani a dalszerkesztés káosza miatt, a fiúk előszeretettel élnek a pop-punkos (The Story So Far és agresszívabb társai) felhangokkal is. De! Ezzel semmi baj sincs, hiszen egy ilyen kislemez feladata amellett, hogy képet fest egy zenekar potenciáljáról, nem más, mint a hangkeresés, és összességében ez az EP egy nagy potenciállal rendelkező zenekart mutat, akik viszont kapkodnak, és túl sokat akarnak, pedig a kevesebb néha több. Egy dalba kicsit sok dolgot igyekeznek belesűríteni a húrszekció tagjai, pedig a műfaj ennél sokkal könnyedebb témavilágban és kevesebb elemben lubickol igazán egészségesen. Ez már több „fórumon” is felmerülhetett, de mi is azon a véleményen vagyunk, hogy a fiúk még nem kimondottan kiforrt dalszerzők, és itt nem azzal van a baj, hogy esetlegesen tehetségtelen srácokból áll a zenekar, épp ellenkezőleg: nagyon ügyesek ezek a fiúk, csak még nem igazán fejlődött ki náluk az érzés, hogy hogyan is kell egy dalt igazán jól megírni. Míg a L’appel Du Vide az egyik leghangulatosabb fiatalos lendülettel megáldott dal, amit idén hallottunk, addig a zenekar nem tudja az EP-n még egyszer megismételni ezt a minőséget, és egyszerűen azért, mert kb. majdnem egy egész nagylemezre való ötletet próbáltak belesűríteni ebbe a pár dalba, rengeteg téma és ötlet követi egymást, de ezeket inkább érezni egymás után rakottaknak, mint gondosan felépítettnek. Nyilvánvaló, hogy a fiúk rengeteg hatással élnek, ezeket igyekeztünk is boncolgatni a bemutatónkban, így mindössze annyival zárnánk az EP értékelését, hogy kezdésként ez egy pofás EP, élvezhető, de még kicsit kiforratlan dalokkal operál. Srácok, 2 percben meg tudnátok őrjíteni az embereket, inkább daráljatok rengeteg kvinttel, ezeket a paneleket pedig szépen ki lehet bővítgetni és behozni a túldallamosított témákat, mert a kreativitásra szemlátomást nem lehet panasz. Használjátok ki a potenciált, ami bennetek van, és hallgassatok rengeteg Comeback Kidet! Mi megszavazzuk a bizalmat, és hát ugye a kislemez címe után szabadon: a legjobb dolgokat még csak ezután fogják a fiúk megírni. A fejlődés pedig tényleg tagadhatatlan, csak így tovább! 6,5/10 (Budai Benjámin)
Megjelenés: 2014. szeptember 7.
Kiadó: szerzői kiadás
Műfaj: progresszív deathcore
Támpont: Despised Icon, Infant Annihilator, Carnifex
Ha mondanom kéne pár olyan stílust Magyarországról, amiben nem voltunk épp elkényeztetve az elmúlt évek során, akkor az egyik tuti a technikás\progresszív deathcore lett volna. Voltak próbálkozások (meg persze ezeken kívül jó zenekarok), de azok vagy nem voltak hosszú életűek, vagy épp zeneileg nem ütötték meg azt a bizonyos szintet. Ezen valamelyest próbál változtatni az egri The Palindrome Sequence gárdája, akik egy remek lemezt hoztak össze tavaly (érdekesség, hogy a midi-deathcore legnagyobb éllovasa, az Infant Annihilator meg is osztotta a srácok egyik új dalát). Az egész produkcióról süt a nagybetűs PROFIZMUS, mind a hangzást, mind a hangszeres részt tekintve (és persze ne feledkezzünk meg a gyönyörű borítóról sem), a technikai része a zenekarnak maximum pontot érdemel, egészen őrületes riffeket hallhatunk a lemezen, amiket ember legyen a talpán, aki 100%-ig pontosan be akar majd tanulni esetleg. A másik hatalmas fegyvertény a zenekarnak az egyik énekes Bene Gergő orgánuma, aki konkrétan a deathcore énekesek tekintélyes részét egy pillanat zavarja haza gagyi youtube covereket csináltatni iszonyat brutális mély hörgéseivel, nagyon nagy pluszt ad a zenekarnak az ő hangja. Lévén progresszív deathcore, a TPS zenéjéből sem hiányozhatnak a meghökkentőbbnél meghökkentőbb kiállások, erre a legjobb példa a Captain Crunch And The Sinking Ship című szám végén lévő kis szösszenet, amit természetesen egy falrepesztő breakdownnal zárnak le (amiket egyébként nagyon ügyesen használnak, nincsenek túlerőltetve, de mindig a legjobbkor sütik el). Mindamellett, hogy egy remek lemezről beszélhetünk, természetesen itt is előfordulnak kisebb-nagyobb hibák is. Az egyik és talán leginkább „zavaró” az az, hogy nem igazán lehet a dalokban fogódzkodókat találni, oké, hogy a deathcore, pláne a progresszívebb fajta nem épp a legslágeresebb zene, de azért az szerintem elvárható, hogy egy-egy téma vagy kiállás megragadjon a fülembe és ne csak a breakdownokra emlékezzek, mert itt sajnos hajlamosak elveszni a megjegyezhető a pillanatok a konstans darálás mögött. Ha erre egy kicsit odafigyelnek és a következő kiadványuk már valamelyest markánsabb témákat fog tartalmazni, akkor hatalmasat robbanthatnak akár a külföldi deathcore színtéren is. 8,5/10 (Rabotka Gábor)
Megjelenés: 2014. április 9.
Kiadó: MamaZone
Műfaj: progresszív rock
Támpont: The Mars Volta, Grand Mexican Warlock, Coheed and Cambria, Alithia
A tavalyi lemezek pótlásának újabb állomásához érkeztünk, ugyanis a Turbo 2014-ben megjelent új dalcsokra, a Pentagram kerül most nagyító alá. 2011-ben, a zenekar előző lemeze, a Lost Measure az év egyik legjobban sikerült kiadványa lett, amely méltán megállja a helyét mind a mai napig, de nem túlzok, amikor azt állítom, hogy műfaján belül a nemzetközi színtéren se lenne oka szégyenkeznie, így hát kíváncsian várhattuk, hogy mégis milyen irányba fejlődik a srácok nem éppen könnyen befogadható zenéje. Már az első hallgatásra kiderül, hogy a Pentagram sokkal direktebb, mint az elődje – megvannak a progresszív építkezések, de nincsenek úgy csúcsra járatva, a hallgató arcába tolva, sokkal érettebben vannak tálalva. Ez már az első számban, a Revolution Withinben is feltűnik, amely nagyon hasonlít az előző lemezes Neon Spines-ra – ugyanolyan lendületes alappal operál, de az átvezető középrész jóval rövidebb, finomabb, ez a tendencia pedig a többi dalnál is folytatódik. A zenekarnak eddig se volt problémája a refrének írásával, de ezen a lemezen sokkal karakteresebbek lettek, ezek adják a fő kapaszkodókat (Soul Sister, Avalon) és néhány esetben a számok csúcspontját (Mercury). Az album legkomplexebb dala talán a Snakes and Membranes, ebben a számban megtalálható minden olyan tényező, ami miatt szeretni lehet a Turbot – feszes gitáralapok, gondolkodtató, pszichedelikus építkezések, valamint emlékezetes énekszólamok, hogy csak néhányat emeljek ki. Lassabb számok is találhatóak az albumon, ezek mind a meditatív atmoszférájukkal tűnnek ki. Ezek közül három dalnak (Voices of Gobi, Lurking Turmoil, Soulsucker) inkább átvezető jellege van, nem kezelhetőek egymagukban, de az olyanok, mint a The Whirlpool, vagy a záró Exhaler már annál inkább. Nem lehet elmenni szó nélkül a lemez hangzása mellett, minden egyes hangszer szerversen illeszkedik az összképbe, ez Hidasi Barnabás munkáját dicséri. Összességében el lehet mondani, hogy a Turbo megint megcsinálta, összerakott egy újabb minőségi albumot. Remélhetőleg nem vetették el az akusztikus album ötletét, és nemsokára azzal is megörvendeztetnek minket! 8,5/10 (Komor Attila)
Megjelenés: 2014. március 6.
Kiadó: szerzői kiadás
Műfaj: deathcore
Támpont: All Shall Perish, The Faceless
A székesfehérvári Sleepless hazánk metal/deathcore mezőnyének egyik legdolgosabb tagja, akik rendszeresen járják keresztül-kasul az országot, emellett pedig mostanában gőzerővel írják első nagylemezüket is. Egyelőre azonban még inkább pillantsunk vissza kereken egy éve megjelent második EP-jükre, az Exterminate/Existence-re. Az anyag nagyjából ugyanazon az úton halad tovább, mint elődje, a Breathe In Confusion, tehát a -core végek felől a dalszerkesztési kliséket elkerülve egy progresszívebb irányba igyekszik, és javarészt sikerrel is jár: a nyitó Escapist / Sentiments páros például a csapat eddigi legerősebb, legkerekebb dalai, amelyeken egyértelmű verze/refrén szerkezet hiányában is könnyen találni kapaszkodót, hála az elővezetett témák konstans fogósságának. E fogósság szempontjából mindenképp kiemelendő Kovács Krisztián és Juhász József gitárosok lead munkája, valamint Kelemen Jani basszer vokáljai. Ám nem mindegyik dal működik ilyen jól: a záró, közel 7 perces Swansong első felét például inkább követhetetlenné teszi ez a fajta lineáris témahalmozás, a dal második része pedig hiába szolgál újfent megjegyezhetőbb témákkal (itt a Cadaveres-torok Bölcsföldi Zoli is énekel pár sort), mégis a kezdeti Sleepless-számok gyermekbetegségét idézően túlnyújtottnak hat. Ami Lucsányi Milán énekest illeti, a dalszövegeiben ezúttal az átfogóbb, globális témák helyett inkább az egyénnek a zord világhoz és embertársaihoz fűződő kapcsolatát (illetve annak hiányát) járja körbe, a hangját pedig most sem érheti különösebb panasz, viszont ahogy a szavakat tagolja és hangsúlyozza, az időnként még mindig elég természetellenesnek hat. A harmadik sarkalatos pont pedig a hangzás: én ugyan amúgy sem vagyok a No Silence-féle megszólalás nagy rajongója, de azért onnan is hallottam már igen erősen szóló felvételeket kijönni, az Exterminate/Existence viszont kicsit már túlságosan is a hangerőháború áldozatává vált. Ettől függetlenül tényleg érdemes meghallgatni a kislemezt, mert nagyon is jó úton jár a fehérvári csapat, és kíváncsian várjuk, hogy a közelgő nagylemezükkel vajon hova is jutnak majd. 7/10 (Völgyesi Ádám)
