Nosztalgia az Underoath korszakába – gondolatok a Capsize új lemezéről

2014-ben igencsak tisztességesen robbant be a Counterparts zenei farvizén felúszó, dallamos hardcore és metalcore elemekkel operáló Capsize, akik szenvedélyes, heves tempóban sodródó dalaikkal sok hallgatót vettek le a lábukról. Ráadásul a The Angst In My Veins még minőségileg is bőven megállta a helyét, különösebben nem lehetett megszólni a csapatot azon túl, hogy egy Counterparts mellett nem igazán mutattak semmi újat. Az elmúlt két évben viszont erős elgondolásbeli változáson eshetett át a csapat, ugyanis mintha visszarepültek volna a 2000-es évek közepére, és elkezdtek Underoath esszenciát magukba szívni. Ennek lett az eredménye az A Reintroduction: The Essence of All That Surrounds Me.

A TRENDEK CIKLIKUSSÁGA

Azért valljuk be: 2016-ban tényleg merészség a jelenlegi trendek tükrében olyan bandáknak „emléket állítani”, mint az Underoath; a Drop Dead, Gorgeous vagy a Hope Dies Last, hiszen a zenei hullámok nem véletlenül csendeseknek el, illetve az sem véletlen, hogy a kimúlásuk mellett újak jönnek helyettük. Az Underoath sikertörténete zenekarok tucatjait (de lehet százait) inspirálta, a They’re Only Chasing Safety vízválasztó volt, ráadásul még a metalcore alakulására is hatással volt a 2000-es években, amellett, hogy egy egész hullám épült fel a hangzás mögé, amely már korábban is ott volt a felszínen (lásd pl. A Static Lullaby, Beloved vagy a From Autumn To Ashes), csak kellett egy szikra ahhoz, hogy lángra lobbanjon. A Capsize valahogy megérezte azt, hogy a zenei trendek bizony ciklikusak, elég a 2000-es évek legvégén beköszöntő emo revivalra, a 2010-es évek undergroundját meghatározó szoft-grunge/grunge revival bandákra vagy a most kibontakozó nu-metalcore trendre gondolni. Így mintha proaktívak akarnának lenni, hogy beindítsanak valami olyasmit, ami visszahozná az „Underoath-hangzást”, ráadásul az ehhez szükséges első lépést egy szórakoztató lemezzel sikerült megtenni.

A LEMEZ

Talán nem is véletlen ez az albumcím: a fiúk tényleg újra bemutatkoznak, egy új oldalról, amely már a bevezetőnkben is ismertetett nosztalgiafaktort húzza elő a farzsebből, a Capsize megtért 2016 Underoath-ja lenni, és ez még jól is áll nekik. A fiúk most megjelent lemezének, az A Reintroduction: The Essence of All That Surrounds Me-nek a vázát ugyanazok a dallamos gitár riffek, Gillespie-féle dobtémák, vokáltechnikák és dalszerkezetek adják, mint amelyek sikerre vitték a 2000-es évek közepén a They’re Only Chasing Safety-t, és az azt lemásoló zenekarok tucatjait. A Capsize nagyon ráérzett arra az Aaron Gillespie-Spencer Chamberlain kettős által sikerre vitt duál vokálra (tiszta ének – néhol már spoken word -, torok hanggal ordítás, és Underoath-ra jellemző elharapott szóvégek), szemtelenül húzzák fel a dalaikat pontosan azon a vonalon (lásd pl. „I Think It’s Best We Don’t Talk Anymore”), ahogy az Underoath refrénközpontúsága 2004-ben óriási slágereket szült, csak a Capsize tálalásában az egész olyan, mintha Berth is idekeveredett volna a The Usedból (nagyon hasonló a tiszta témák hanglejtése), plusz mind a tiszta, mind pedig a toroktémákat Daniel Wand egymaga hozza. Az album pontosan emiatt lett egy sokkal poposabb felhangú anyag, mint a The Angst In My Veins, amellett, hogy a Counterparts-stílusgyakorlatból már csak a metalcore részleg maradt meg a banda tarsolyában (lásd pl. „XX (Sew My Eyes)” vagy „Favorite Secret”), az agresszív kitárulkozás mellett egyre nagyobb súlyt kapott a szenvedély és az érzelmek, és egy kis kísérletezés is (lásd pl. „Safe Place”). Tényleg egy nyitott könyvvé válik Daniel az egész lemez alatt, sokat segített a dolgon az, hogy a 2015-ös direkcióváltás után már nagyon előkerült a tiszta ének, ami teljesen szembehelyezi a korongot a The Angst In My Veins-szel. Viszont azt sem ártana nem elfelejteni, hogy az előbb említett lemez rendelkezett pár egészen kiemelkedő dallal is (még ha ahhoz is a Counterparts dallamos hardcore identitását kellett magukra venniük), itt viszont nagyon sok a közepeske tétel, és amilyen remekül berobban az anyag, úgy laposodik el a végére, ahol már azért tudjuk unni az a kissé önismétlésnek tűnő dallamokat. Így azért nagyon ambivalens érzéseket tud adni ez a lemez, ugyanis inkább nagyobb a füstje, mint a lángja. Pedig van benne fogósság (lásd „Tear Me Apart”, amelyben Brendan Murphy is énekel), csak nem elég, de ettől még a hangulata egészen pofás, és még szórakoztató is, csak a helyén kell kezelni.. Az ötlet remek: visszanyúlni a 2000-es évekbe, elővenni az Underoath tanításait, és az egészet átültetni ebbe a modern vázba. Csak a megvalósításon kellett volna még mit csiszolni és persze jobb dalokat írni. Az út egyébként jó, szóval drukkolunk a zenekarnak. Remélhetőleg be fog érni az, amit akarnak játszani. 6,5/10